Japánban a buddhizmus ill. japán változata, a sintoizmus az uralkodó vallás, mely nem ismeri a karácsony örömteli ünnepét. Ennek ellenére, nyugati hatásra és kereskedelmi reklámfogásként, minden üzletben ott van a karácsonyi dekoráció. Az ünnep lényegének nemismerése okozza, hogy a külsőleges jelképek gyakran össze-vissza keverednek. Mindenféle karácsonyi zene szól, az utcákon pirosruhás télapók sétálnak, apró reklámajándékokat osztogatnak, a forgalmas helyeken kivilágított fenyőfák, az üzletekben csillogó díszek, a kirakatokban repkedő angyalok, szarvasos szánok láthatók, de előfordult olyan is, hogy a jászolban Mikulás(!) feküdt.
Ebben az összevisszaságban teljesítenek felvilágosító szolgálatot a katolikus, protestáns és más keresztény felekezetek templomai és hívei. Japán tartózkodásunk alatt mi is részt vettünk a karácsony jelentőségének megismertetésében és a szeretetszolgálatban. Sok szép programban volt részünk és mi is szerveztünk ilyeneket.
Minden évben szenteste 8 órakor a jezsuita rend szervezésében a tokiói Szent Ignác székesegyház elől többezer emberes gyertyás „szeretet és béke” mottójú felvonulás indul a közeli nagy sportpályára. Kintlétünk alatt magyar és japán ismerőseinkkel mi is közöttük voltunk.
Csoportunk vezetője Bihari Zoltán jezsuita szerzetes, a tokiói Szófia Egyetem professzora volt. Az úton karácsonyi dalokat énekeltünk. A sportpályán levő emelvényen álló kórus kis koncertet adott. Egy pap beszédet tartott a karácsony örömhíréről, az egymás iránti szeretet és békesség fontosságáról. Innen jó érzéssel feltöltődve visszasétáltunk a rendházba, ahol az emelkedettség tovább fokozódott „Bihari atya” jóvoltából, aki karácsonyi misét mondott magyarul. Utána a rendház egyik vendégszobájában karácsonyi pikniket tartottunk. Jó hangulatban vártuk az éjfélt.
Minden karácsony szentestéjén éjfélkor a Szent Ignác székesegyházban ünnepi misét celebrálnak, melyen mindig rengeteg ember vesz részt. Ilyenkor a japánokon kívül sok-sok Tokióban élő külföldi is megjelenik. Óriási a tömeg, sokan a templomon kívül rekednek. Az emberek zöme mise után is együttmarad, petárdák durrannak, tűzijáték-rakéták gyúlnak a magasban, mindenki énekel, gondfeledten ünnepel.
Igen szép karácsonyi programot készített lányom iskolája, a tokiói Szent Szív Nemzetközi Iskola és Egyetem is. Az ünnepélyt a karácsonyi szünet előtti utolsó tanítási napon az intézmény templomában tartották.
A templom gyönyörűen fel volt virágozva, az oltár előtt ült az iskolai zenekar, melyben kislányom is hegedült; ők szolgáltatták végig az ünnepi zenét. Mellettük állt az énekkar, a földszinten ültek a diákok: az általános iskola és a középiskola 24 osztálya és a tanárok. Az emeleti erkélyen voltak a szülők és hozzátartozók. Az ünnepség során néhány részletet olvastak fel a bibliából, azonkívül rövid beszédek hangzottak el. A vezető főnővér, sister Sheehy az iskola sok nemzetiségéről beszélt, felsorolta a rengeteg nációt, köztük a magyart is, akik ebben az iskolában jól megférnek egymással.
– Ez a békés együttélés kellene a világban is. Ezért imádkozunk és amit tudunk, a mi szintünkön meg is tesszük érte – mondta többek között.
A zenekar karácsonyi ihletésű műveket játszott igen avatottan. Nagyon magasztos ünnepség volt, melyhez hasonlót az itthoni állami iskolákban sohasem tapasztaltam, pedig igen sok iskolai rendezvényen vettem már részt. Szívet melengető, lélekemelő volt ez a program.
Tokiói tartózkodásunk alatt sok egyéni szervezésű ünnepi programot is csináltunk. Egyik évben a kortárs magyar festőművész, Cs. V. Németh Miklós képeiből rendeztünk egyhetes karácsonyi kiállítást.
A nyitó fogadást a kiállító teremben december 24-én tartottuk, utána a szomszédos vendéglőben magyaros vacsorát adtunk. A köszöntőkben kitértünk karácsony jelentőségére, Jézus szerepére és szeretet-tanítása fontosságára valamint a művészet ezt bemutató szépségére. Az ünnepélyességet fokozta, hogy minden vendég előtt az örömöt jelképező kis piros almába szúrt gyertyát gyújtottunk, jelképezve a mindnyájunknak világító szeretet fényét.
Más évben karácsonyi „házikoncertet” adtunk barátainknak a Hitocubasi Egyetem kis zongoratermében. Férjem mondta a japán nyelvű ünnepi köszöntőt és zongorázott, Tünde lányom hegedűlt és énekelt, én zongoráztam és énekeltem. Volt olyan is, amikor japánokkal együtt zenéltünk.
Azt hiszem, sikerült megéreztetni a karácsonyi együttzenélés magasztos örömét japán ismerőseinkkel. Ilyen kis amatőr hangversenyt más alkalmakkor is rendeztünk. Budapesten járt japán barátaink többször emlegették családi koncertjeink varázsát, mely – bevallásuk szerint – a folyton munkájukkal elfoglalt, családi körben ritkán időző japánokat teljesen elbűvölte, szívüket átmelegítette.
Örültünk, hogy a karácsony varázsával sikerült megindítani a szeretet áramlását a 3-4000 évvel ezelőtt valahol Belső-Ázsiában még velünk együttélt, de azóta tőlünk sok tekintetben eltávolodott japán rokonainkban.
A szeretetláng néha látványosan, máskor a felszín alatt, de folyton munkál.
* Forrás: Bakos Tímea: Téli örömök múltunk emlékeivel (Fríg Kiadó 2013)