Jelentősen eltorzult világunk jó irányú alakítása foglalkoztat. Utánaolvasva, Hamvas Béla nyomán rá kellett jönnöm, hogy: „A világ javulása az én javító tevékenységemtől függ, és a világ megváltoztatását csak a magam megváltoztatása teszi lehetővé.” (/1/ 27.o.) A változást tehát magunkon kell kezdeni. Ha mindenki ezt teszi, a világ megváltozik.

A másik fontos felismerés: „Csak egyetlen mű van, a megváltás, Isten országának felépítése. Aki nem ezt építi, rombol. Az Antikrisztus az a személytelen hatalom, amely ezt a művet aláássa és meg akarja semmisíteni és (meg)fordítani.” (/1/ 29.o.) Ezért állítják feje tetejére az ősi értékrendet: az igazság helyett a hazugságot gyakorolva, a hűség és jóság helyett a hűtlenséget, gonoszságot megvalósítva. Félelmet keltve láttatják lépten-nyomon a keresztre feszített, fájdalmas Krisztust, hogy belénk sujkolják a szenvedés elkerülhetetlenségét. Valójában pedig a feltámadt, szeretetet, jóságot sugárzó Istenfiú tanításának megélése adja a boldogságot.

Ennek felismerése késztet bennünket, jóakaratú embereket a jó gyakorlására.

A karitászban tevékenykedve a karácsony előtti időszakban – lelki ráhangolódásként  – szükségét éreztem Lukács evangéliumának elolvasását./2/ Ennek kapcsán idézek fel a Jézusi tanításokból néhány számomra különösen tanulságos, általam megtapasztalt életképet.

Lk. 6/30. ”Ha kérnek tőled, adj, és ha elveszik, ami a tiéd, ne követeld vissza. Úgy bánjatok az emberekkel, ahogyan akarjátok, hogy veletek bánjanak.”

Ezt a tanítást családom több módon is teljesítette:

– Apám szíjgyártó üzemének nyereségéből az 1940-es években a család biztonságos ellátására 10 kataszteri holdas, jó termőképességű birtokot, tanyasi gazdaságot vásárolt Békés megyében. Ezt a későbbi erőszakos szövetkezetesítés idején elvették, amit családunk tudomásul vett; ezt számunkra örökre elveszettnek tekinthettük.

– Apám – bátyja kérésére – befogadta pestközeli otthonába messze vidéken lakó testvére nagyobbik leányát és fiát. Szakmát adott nekik: unokanéném egészségügyi asszisztens lett, unokabátyám bádogos képzést kapott. Apám ezért sose várt fizetséget. Sőt az eladott szülői ház teljes árát is odaadta sokgyerekes bátyjáéknak.

– Apám a vészkorszakban is alkalmazta jó fizetéssel zsidó könyvelőjét üzemében, amit e személy későbbi ausztráliai emigrációjából meg is köszönte.

Lk. 6/35. „Tegyetek jót és kölcsönözzetek, anélkül, hogy valamit is visszavárnátok.”

– Számomra magától értetődő a lehetőségeim szerinti adakozás. Nem szeretnék képmutatónak mutatkozni, még kevésbé dicsekedni, csak felsorolok néhány példát a segítés egyszerű megvalósíthatóságára. Holmijaimat időről-időre átvizsgálom, mit lehet nélkülözni, és megkeresem azokat az ismerőseimet, akiknek javára válhatnak. Sikerült több bútort, hangszert, ruhafélét, saját készítésű kézimunkát juttatni barátaimnak és rokonaimnak. Már nem használt szép alkalmi viseletemet, a sajátkezűleg gyönggyel hímzett, puha bársonyból készült díszmagyar ruhámat adtam külföldi szolgálatra ment ismerősömnek, hogy ezzel is hirdesse a magyar műveltséget.

Sok könyvet küldtem erdélyi és más egyházi intézményeknek, hogy segítsem a magyar nyelv művelését, művészeti albumokat adtam képzőművészettel foglalkozóknak. Többször ajándékoztam játékokat, cserepes virágokat közeli óvodának. A változatos táplálkozás érdekében rendszeresen viszek ebédet és kiváltom a gyógyszertárban receptjeiket idős ismerőseimnek.

A magam további „fényezése” helyett, lássunk néhány más jellegű életképet! 

Mindennapi események során nehéz megállni a következő evangéliumi mondást:

Lk. 6/37. „Ne ítéljetek, hogy meg ne ítéljenek! Bocsássatok meg és nektek is megbocsátanak. Adjatok és adnak majd nektek is: jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.”

– Szeretett társam esküszegő elválását Isten ítéletére hagyom. E csalódást valamiért el kellett szenvednem. Miért is? Utólag így magyarázom: Lánykoromban volt egy kedves Bandi nevű udvarlóm, aki vagongyárban vasas segédmunkásként dolgozott és engem érezhetően nagyon szeretett. Sok odaadó figyelmességet tanúsított irányomban: születésnapomon 16 szál vörös rózsával köszöntött, fémműves ajándéktárgyakkal kedveskedett, dzsessz-rajongó volt, de az én kedvemért operabérletet vett kettőnknek, elvitt táncmulatságba stb.

Két év együttjárás után én mégis úgy döntöttem, hogy egyetemi végzettséget akarok és elszakadok tőle. Neki ez olyan derült égből villámcsapás lehetett, mint nekem több évtized múlva társam hirtelen elválása. Erre mondja Jézus: „Amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak visszamérni nektek is.” (Lk. 6/37.)

Lk. 6/41. „Mit nézed a szálkát felebarátod szemében, a magad szemében pedig nem veszed észre a gerendát?”

– Vannak emberek, akik rendszeresen panaszolják mások viselkedését, álnokságát. Egyik ismerősöm kifejtette, hogy a szomszéd gyerekei milyen neveletlenek. Ugyanakkor ő viszont nem tanította meg unokáját, hogy köszönjön, sőt saját anyját, feleségét rendszeresen dühkitörések közepette szidalmazta.

A mások szapulása sajnos általános gyakorlat, közben pedig maguk másokat bosszantanak, káromolnak, haragot tartanak.

– Idős ismerősöm szociális otthonban élve panaszolta másik személy tisztálkodási hiányosságait. Látogatásaimkor azóta bizony sokszor tapasztalom, hogy panaszló ismerősömnek is szaga van. Nem engedi, hogy a gondozó segítse a mosakodásban, de ő meg bevallása szerint többnaponta szánja rá magát a zuhanyozásra.

Rengeteg ezekhez hasonló példát tudnék felsorolni, mert mások kritizálása általános szokássá vált.

Lk. 6/49 „Aki viszont hallgatja tanításomat, de tettekre nem váltja, hasonlít ahhoz az emberhez, aki házát alap nélkül a puszta földre építette. Mikor rázúdult az árvíz, háza azonnal összedőlt és romhalmazzá vált.”

– E tanítás kapcsán egy önfeláldozó anya emlékének adózom, aki odaadó szeretettel terelgette gyermekét. E művelt, kedves ismerősöm a Jézusi tanításokat ismerte, de nem mindig aszerint rendezte életét. Pedagógusként egyedül nevelve fiát, megszokta, hogy irányítsa. Miután fia már megnősült és elköltözött tőle, kapcsolatuk továbbra is szoros maradt. Jólelkű tanárfia minden nap meglátogatta, vitte neki az ebédet, bevásárolt számára. Egyik alkalommal fia – hozzá indulva –  az utcán találkozott egy haza nem találó idős nénivel. Valahogy kiderítette, hogy hol lakik a néni és hazakísérte. A szomszédok mondták neki, hogy a néni emlékezetkiesése miatt ez már többször megtörtént. Az esetet ismerősöm felháborodva panaszolta nekem, hogy a fia egy bolond miatt várakoztatta őt.

Pár év múlva ismerősöm került hasonló állapotba, az Alzheimer kór szellemileg, testileg teljesen leépítette. Mi, akik szerettük, eltávozását fájlaljuk. Nagy tudású, különleges lénye hiányzik. Életpéldája ugyanakkor tanítás számunkra az isteni igazságszolgáltatás működéséről.

Lk. 12/2. „Semmi sincs elrejtve, ami nyilvánosságra ne jutna, sem eltitkolva, ami ki ne tudódnék.”

– Sok példa van rá, hogy az igazság idővel kiderül. Van, ami azonnal visszaüt, máskor sokáig kell várni rá, de előbb vagy utóbb bekövetkezik.

„A Nagy Isten tökéletesen és csalhatatlanul igazságos. Büntetést, jutalmat hajszálnyira pontosan a bűn avagy az érdem szerint mér ki.” (/3/ 73.o.)

Czap Zsolt plébános 2020.nov.7-i szentbeszédében ezt találóan így fejezte ki: „Földi életünk érdemszerzésre adatott.”

Ezért időről-időre nézzünk magunkba! Használjuk az ősi önvizsgálat módszerét, a lelkiismeret aranytükrét! Törekedjünk lényünk ragyogó tisztaságára, jobbulásunkra!

Hivatkozások:

/1/ Hamvas Béla: Silentium (Vigilia, Budapest 1987)

/2/ Újszövetségi Szentírás (EFO Kiadó, Pannonhalma 1992)

/3/ Magyar Adorján: A lelkiismeret aranytükre (Duna könyvkiadó, Svájc 1975)

Ötven évvel ezelőtt vettem át közgazdász tanári oklevelemet. Ennek birtokában tanítottam kezdetben élelmiszerkereskedelmi eladókat, majd vendéglátóipari üzemgazdászokat. Főiskolai munkám során végigjártam a beosztásokat tanársegédtől adjunktuson át a docensig. Tanítottam nappali, esti és levelező hallgatókat, kollokváltattam, konzulensként segítettem diplomadolgozat írókat, államvizsgáztattam, szakcikkeket írtam.

Munkámban megéltem sikereket, néha kudarcokat. Örömmel gondolok a velem egy hullámhosszon együttműködő hallgatókra, kollegákra és köszönettel emlékezem a tőlem eltérően gondolkodókra, időnként engem támadókra, mert mindez okulásomra szolgált.

Ma már nyugdíjasként kívülről figyelem a szakmai, oktatási történéseket, a gazdasági folyamatokat. Szeretettel gondolok mindazokra, akik palléroztak, mert mindenkitől tanulhattam valamit. Hálásan emlékezem általános iskolai oktatóimra: az írás-olvasásba bevezető Gizi tanító nénire, a 4. osztályban tanító jó lelkiségű Anci nénire, a felső tagozatos osztályfőnökömre Éva nénire, aki férjével élménydús, országot megismertető autóbusz kirándulásokat szervezett és a szereplésünkkel színdarabokat rendezett, Leonka néni magyartanáromra, Klári néni szigorú, de igazságos számtan tanáromra és sorolhatnám többi nagyszerű általános iskolai tanáromat.

Máig látom magam előtt a középiskolai Zoltán igazgató urat, aki személyesen csinálta a közgazdasági technikumi beiskolázási elbeszélgetést és válogatott be a kiemelt „jutalom osztályba”. Így kerülhettem Margit néni osztályába, akiről már megemlékeztem korábbi – „Tanulságos élettapasztalatok” – írásomban. Különleges hatású volt József – „kiugrott papból” lett – tanárom, aki egyéni döntéssel németül tanította nekünk a relativitás elméletet és emlékezetes beszédeket tartott az iskolai rendezvényeken. Ő hívta fel a figyelmünket sikeres érettségink után, hogy eredményeinkért mondjunk köszönetet elődeinknek és első tanítóinktól kezdve összes tanárunknak. Az ő 55 évvel ezelőtti tanácsára teszem ezt most.

Egyetemi tanáraim között is voltak emlékezetes személyek: a gazdaságtörténetet előadó neves professzor, a gazdasági programozásból  megbuktató  matematika tanár, a bőbeszédű kereskedelmi szakoktató, a jó szervező, kedves személyiségű orosztanár, akinek kérésére 3 évig egyetemi nyelvi köri titkárként is tevékenykedtem és ajánlásával kijuthattam Nyugat-Németországba egy nyári ifjúsági táborba.

Mindenek előtt azonban köszönöm szüleimnek a biztos hátteret és legfőképpen az Isteni Gondviselésnek, hogy a látszólag véletlenek játékaként jóember-formáló körülmények közé juttatott.

E számbavételt az aranydiploma átvétele alkalmából tettem. Ugyanis 2019. szeptember 26-án a Corvinus Egyetemen – 50 éves szakmai tevékenységem elismeréseként – megkaptam díszoklevelemet. Több évfolyamtársammal együtt felemelő szép ünnepségben volt részem. Köszönet az Egyetemnek e megtisztelő alkalomért.

Kép: P. Nagy Gabriella

Kép: P. Nagy Gabriella

Kép: Berényi László Géza

Sose feledjük, kiktől származunk, mert nem véletlenül születünk családunkba,
hanem feladattal érkezünk oda. Okulásul gyerekeinknek már írtam szüleinkről (lásd:
„Egy családapa küzdelmes élete” és „Egy igazi családanya emlékére”). Most nagyszüleinkre emlékezem. Bővebben… →

A hazugság béklyói leszakadoznak

„Megismeritek az igazságot, amely szabaddá tesz titeket.” (János 8:32)

A földi és benne a magyar történelem igazságmorzsái megállíthatatlanul kerülnek napvilágra. A hazugság falai leomlóban vannak.

Egyre több a valós ismeretünk a civilizált földi népesség régmúltjáról. Ebből néhányat kiragadásszerűen mutatunk be a továbbiakban, több kitűnő szakember közzétételeire támaszkodva. Előrebocsátom és ajánlom megfogadni Barabási László erdélyi történész, őstörténet kutató figyelmeztetését: „ha tiszta képet szeretnék alkotni magamnak valamiről, felejtsem el az eddigi hivatalos értékeléseket.”(1) Bővebben… →