ELTOLÓDÁSOK A NEMEK KAPCSOLATÁBAN

A hikonei nemzetközi kapcsolatok egyesületében kértek fel előadások tartására Magyarországról ill. a magyar-japán kulturális múlt összefüggéseiről. Mivel a hallgatóság zöme nő volt, aki némely vonatkozásban ma is érzi másodrendűségét a társadalomban, különösen érdekes témának bizonyult a nő-férfi kapcsolat alakulásának megvilágítása. Ez Japánban egy jelentős felszín alatti feszültségforrás, amelynek feloldásában a japánoknak is van tanulnivalójuk. 

Korunk civilizált emberei – ha bukdácsolva is, de lassan-lassan kezdik megérteni – az egységet célzó ősi bölcsességet, miszerint: az élet egészséges megvalósulásához tudatosan segíteni kell a jin és jang erők vagy másként fogalmazva az ellentétes pólusok ill. a nő és férfi egymást kiegészítő feladatát. Csak így jöhet létre ugyanis a harmonikus EGÉSZ. Bármelyik oldal előtérbe kerülése egyensúlytalanságot eredményez, mely hosszú távon nem lehet sikeres. A belátható történelem során ez hol az egyik, hol a másik oldal “javára” többször bekövetkezett.

A történelemkutatás és a régészet felfedezte, hogy az őstársadalmakban egyoldalúan a nőiség volt kiemelt jelentőségű. Japánban évek óta végeznek sikeres régészeti ásatásokat az ú.n. Dzsómon kultúra (i.e.10.000-i.e.300) maradványainak feltárására. A felszínre került leletek között gyakori a kövér alakú, nőt formáló agyagszobor.1 A tudósok szerint azokban az időkben a nő, az anya nagy tiszteletben állt, a termékenység, a továbbéléshez az életadás és az utód gondozása miatt kiemelt szerepet kapott. (Az idők folyamán az anya feladata azonban nem egyszerűen csak a testi gondozás volt, hanem a feltétlen odaadáson alapuló, szeretetteljes kötődés kialakítása, a lelki nevelés megvalósítása is.) Abban a társadalomban a férfias erő ill. az anyagiak másodlagos szerepet kaptak. A Föld több részén kiásott igen nagy számú női agyagszobrocskát a régészek “Mother Goddess”-nak, azaz anyaistennőnek ismerték fel. E termékenység istenvallás az anyajogú társadalom alapja.

Jómon-kori anyaistennő szobor

Jómon-kori anyaistennő szobor

A Dzsómon korszakból a legtöbb lelet i.e. 3000 körüli időkből került napvilágra Japánban. Sok épségben talált sírban az ülőhelyzetű csontváz mellett gyakorta találtak női vagy női és férfi agyagszobrot ill. agyag lószobrot, kis bronztükröt stb. Ennek az időszaknak a valláskultúráját már a nő és férfi istenség jellemezte, mely a Nap ill. a Hold tiszteletével is összefüggött.

Az évezredek folyamán fokozatosan az apajogú társadalom és hitrendszer alakult ki. (Ennek írásos dokumentumai is vannak az i.e. 3. évezredből Kis-Ázsiában előkerült ékírásos tábla tanúsága szerint.) A két hitszemlélet összeolvadásából alakult ki az elismerten fejlett sumér kultúra.

A harmóniában élő, virágzó országot megirigylő és elfoglalni akaró, alacsonyabb kultúrszintű népek támadásai miatt véres háborúskodások alakultak ki, melyek az erőfölény fontosságát eredményezték. Ez a férfi szerepének egyre nagyobb mértékű előtérbe kerülését idézte elő. Ezzel egyidejűleg a nő megbecsülése egyre inkább háttérbe szorult. A következő évezredek során az asszony a családot és az otthont gondozta, ezzel szemben a gyakran házon kívül tevékenykedő férfi szerezte a kézzel fogható anyagi javakat. A férfi feladatokhoz képest, az elsősorban a nőhöz kötődő gyereknevelés, szeretetadás, lelkiség – kevésbé látványos volta miatt – lényegtelenebbnek tűnt. Ráadásul idővel az oktatás-nevelés fő helyéül az iskolát nevezték ki, s a szeretettel, lelkiséggel teli otthonban való feltöltődésre szánt időt más “fontosabb” tevékenységekre fordítván, annak jelentősége, a hozzákapcsolódó női szerepkörrel együtt lekicsinylődött.

A férfi egyre jobban felmagasztosult, privilegizált helyzetbe került. Ez elsősorban a semita és az iszlám világban érvényesült, de a keresztény felekezeteknél és a buddhizmusban, hinduizmusban is megvolt, különösen az ázsiai országokban. Még az – amúgy technikailag igen fejlett – Japán sem kivétel ez alól, sőt kiemelkedő példája. Ebben az országban élve nap mint nap tapasztaltam a férfiközpontúságot. A férfi keresi a pénzt, a nő pedig, ha dolgozik, fizetése a férfiénál általában alacsonyabb, munkahelyi megítélésében másodrangú. Ha férjhez megy, elvárják tőle, hogy állását mondja fel, mivel a várható gyermekáldás miatt problémák lennének vele. Otthon maradva viszont “értéke” nagyot zuhan, ugyanis a nő “csak” otthon neveli a gyerekeket, tartja rendben a családot, főz, mos, takarít, bevásárol, a gyerekeknek, férjnek odaadó figyelmet és szeretetet nyújt, esetleg szabadidejében néhány órás részmunkaidőben dolgozik. A férfi a legfőbb úr a házban, aki kedvére jöhet-mehet, kimaradozhat, aztán következik a “rangsorban” a gyerek, utána az anya és a végén a nőt képviselő feleség.

Hasonlóképpen a “civilizált” Nyugaton – köztük hazánkban is – a férfi túlzottan a materiális oldalra került, míg a nők jelentős része – bár a megtévedt társadalom ugyanolyan tevékenykedést vár el tőlük, mint a férfiaktól – továbbra is megtartotta lelki érzékenységét. Ironikus felhanggal szokták mondani, hogy “a nőnek nemcsak teste van, hanem lelke is”. Szerencsére(!), és ezt nem leépíteni kellene, hanem szétáradni hagyni, mert enélkül mindenki az érzelmeket lebecsülő, csak az anyagiakat, tudományos eredményeket, üzleti sikereket hajszoló emberi robottá válna.

A valóságban nemhogy nem nagyobb értékű a komputereket kezelő “észlény”, aki a lelkiséget lenézve, lényéből a lelki megnyilvánulásokat kierekeszteni igyekszik, hanem éppen ellenkezőleg, a tudatos butaság csúcsa. Haszontalan, hogy a nő is ugyanazokban a fejlett szakmai, tudományos dolgokban kénytelen villogni, csak a rációnak élve, mint a férfi, hogy ő is hozzájusson tudatos lénye fontos éltető erejéhez, a sikerélményhez. Ugyanis az otthonteremtés művészetét többnyire senki nem értékeli, azért nem jár elismerés. Pedig a nő lényéből fakadó elsődleges feladata az anyaság, az összetartás, a hozzátartozóinak feltöltődést biztosító otthon melegének őrzése, melyet fontosabbnak kellene érezni és nyilvánítani minden otthonon kívüli szakmai sikernél.

Ez nem azt jelenti, hogy a nő ne képezze magát. Ellenkezőleg. Tanuljon képességei ill. lehetőségei alapján, és használja ismereteit legjobb belátása szerint. Azonban, hogy ez a belátás milyen irányú, az nagy mértékben függ a neveléstől, ill. a társadalmi értékrendszertől. Mindennek együttesen kell elősegítenie a hagyományosan női szerepnek tekintett feladat minél tökéletesebb teljesítését vagy/ill. a férfinek is a hozzátartozók iránti odaadó szeretetet az eddigieknél fokozottabban gyakorolnia.

Nagyrabecsült osztályfőnököm tapasztalata szerint azok a diákjai voltak kiegyensúlyozottabb emberek, akinek az édesanyja “csak” háztartásbeli volt. Az otthon ugyanis így sohasem volt lélektelen, a gyereket a biztonságot adó melegség várta étellel, rendezettséggel, szerető figyelemmel. Az ember ugyanis, bármennyire is nem akarja elismerni, testi-lelki, szellemi gondoskodásra szorul. És aki ezt nyújtja a számára, az nem leértékeleendő, hanem megbecsülendő.

Valójában ez a széles skálájú, odaadó gondoskodás nemcsak a nőtől várható el. E téren a férfinek és a nőnek egyaránt van feladata.

Sajnos mai világunkban az agyilag fejlett “civilizált” ember az egyensúlyt biztosító értékeket teljesen felrúgja, s ezzel maga alatt vágja a fát. Csak ha a férfiség és nőiség jellegzetes feladatai egyformán értékelődnek, ha a testiség-lelkiség ill. az ész és a szellem az egyénekben újra egyensúlyba kerül, ez összegeződve hozza meg az egységet, az Egész-séget az egyén és a közösség szintjén egyaránt. De ennek szükségességére rá kell vezetni az embereket, ill. rá kell, hogy ébredjen az egyén. Egyoldalú életfilozófiánkat kellene átalakítani, mivel jelenleg az ember mindenáron önmagát akarja kiemelni, pedig fontosabb lenne önérdek-uralmától megszabadulnia.

Akár a női, akár a férfi szerep túlzott felértékelése az erősebbnek bizonyuló, kiemelt fél számára is csak látszólagos siker, összességében viszont kudarc. Nem eredményez szilárd Egy-séget, mivel a másik felet ellenlábasként kezeli. A két fél különböző előjelű töltését ugyanis az ész mindenhatóságát valló, korlátolt ego, hatalomféltésből adódó ellenségeskedésként éli meg. Az ilyen működés mindaddig rengeteg energiát felemésztő, értelmetlen viaskodás, míg az ember rá nem jön, hogy az Egész-ség biztonságos fenntartásához a másik felet sem kirekeszteni, sem elnyomni nem szabad, hanem egynrangúan kell kezelni.

Mind az egyénben, mind a társasalomban létre kell, hogy jöjjön az egyik és a másik fontosságának elismerése. Ez nem a mai rosszul értelmezett emancipációt jelenti, hanem hogy ki-ki végezze a maga tevékenykedését, mközben a másikét is megbecsüli. Ne helyezze magát sem alá, sem fölé a másiknak. Mindenki a maga szintjén nyújtsa a legjobbat és ne méregesse társa tevékenységének fontosabb vagy kevésbé fontos voltát. Azt elvégzi a munkáltató. Ne a hazavitt fizetés nagysága legyen a személyiségnek járó bánásmód mércéje.

Az ember életfeladatát csak úgy teljesítheti, ha elveti a magát fontosabbnak mutatni akarást. Őszintén él, de nem a másik ellen, hanem a másikat megbecsülve, a mosolyt nem önző értékrendje szerint adva vagy megvonva, a szeretetet nem elvetve, hanem gyakorolva.

Az élet sikeréért két, egyformán fontos, egyenrangú pólusának, a férfinek és a nőnek együtt kell működnie. Az ősmagyarok ezt nagyon jól tudták, amit gyönyörűen fejeztek ki nyelvünkben is a “FELE-SÉG” és a FÉL/RFI szóval. Őskultúránkat ismerve, ez nem véletlen, hanem az EGÉSZ egyensúlyának megvalósításához nélkülözhetetlen egymásmellérendelés nagyon is tudatos megfogalmazása volt. Ennek az egységnek az összhangjában teremtődnek meg az utódok és együtteséből jön létre a család. Szépen fejezi ki ezt a művész egytövet alkotó szoboregyüttese2.

Józsa Judit: Magyar család

Józsa Judit: Magyar család (Gedai Csaba fényképe)

A fenti jin és jang erők egyenrangú együttműködésétől való eltévelyedés hibájára késő az élet befejezésekor bekövetkező megvilágosodásban, utólag rájönni. Ezt az igazságot időben felismerni és érvényesíteni magunkban ill. viszonylatainkban, ez a bennünk lakó isteni lény sikere. Az emberi megújulások, ujjászületések által megélt sorsok mindaddig szükségeltetnek, amíg ezt a két oldalt egyensúlyba nem tudjuk hozni egyénileg és társadalmi szinten egyaránt. E téren nincs különbség Magyarország és Japán között.

 

Források:

  1. Joan Stanley Baker: Japanese Art (Thames and Hudson Ltd. London 1984)
  2. Józsa Judit: Magyar család (Józsa Judít Galéria, Budapest)
Reklámok
Kategória: Érdekes összefüggések | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s