ODAADÓ SEGÍTŐK

A másokon segítő tevékenység sokféle lehet. Ki-ki megtalálhatja a neki megvalósíthatót. Ez lehet tevőleges segítség másoknak vagy/és ima másokért. Mindkettő jótékony hatására van sok példa.

Talán az egyik legnagyobb önzetlenség a missziós munka távol a hazától. Aki erre szánta el magát, az tevőlegesen és imával is segítette a rászorulókat. Két magyar missziós nővért mutatok be, akik életüket mások megsegítésére szánták. Ők nem szerepeltek híradásokban, tevékenységük hazánkban alig vagy csak szűk körben ismert, pedig életük kimagaslóan példaértékű.

MAGYAR TERÉZ ANYA INDIÁBAN1

 Ódor Anna néven született 1921-ben Kozmafán (mai neve Olaszfa). Édesanyja hamar meghalt, nehéz körülmények között éltek. Anna 16 évesen 1937-ben Belgiumba ment nyelvet tanulni. Két év múlva  – szent elhívást érezve –  belépett az orsolyiták rendjébe. 1942-ben tette első fogadalmát, a rendben Teréz nővér lett a neve. Francia nyelvet tanult, majd tanított.

Teréz nővérnek Isten missziós hivatást adott. Úgy érezte, hogy neki Indiában kell Jézus tanújának lennie. Igen nehéz körülmények között szerzetes nővérként, majd rendfőnöknőként 59 évet töltött Indiában. Maradandó tanúságtételnek a szeretet gyakorlását tartotta, melynek megnyilvánulásai a betegekkel törődés, emberek tanítása, rászorultak különböző módokon való segítése. Mindeközben folyamatosan végezte a hitoktatást és a lelki nevelést.

Ódor Teréz missziós nővér, majd rendfőnöknő

Ódor Teréz missziós nővér, majd rendfőnöknő

1950-ben került az észak-kelet indiai Bihar tartományi Ranchiba. Megtanulta az angol és a hindi nyelvet. 13 évet töltött Noatoliban, 4 évet Tongoban, 3 évet a samtoli rendházban, 9 évet Jampaniban. Utolsó állomás helyén Bardihban 29 évig szolgált nagyon nehéz viszonyok között. Mindegyik szolgálati helyén szinte nulláról kellett kezdenie mindent. Mindenütt meg kellett oldani például a vízhiányt 6 méter átmérőjű kútásatással a sziklás földbe. Szárazság idején nemcsak a rendházat és intézményeit látták el abból ivóvízzel, hanem a környéket is. Főnöknőként meg kellett szerveznie a rendházat, a tanítást, a betegápolást, a nehéz helyzetű családok látogatását a szegény falvakban, tehát igen sokoldalú szociális szolgáltatás volt a munkája. A segítő, példaadó kereszténységnek indiai arcot adott.

Teréz nővér mindkét hosszú állomáshelyéhez 18 község tartozott. Először bungalóban laktak veszélyes körülmények között, mert a vidék tigrisek, medvék, mérges kígyók területe volt. A betegellátás teljesen hiányzott, ezért kis kórházat építettek Szent Erzsébet nevére. Ebben segítették a gyerekszülést és sebeket gyógyítottak. Mindenütt kellett építeni iskolát gyerekeknek és megoldani tanításukat.

Teréz missziós nővér Tongoban

Teréz missziós nővér Tongoban

Mivel a nők 90%-ban írástudatlanok voltak, ezért lányoknak a házasság előtt tanfolyamokat tartottak háztartási ismeretekből, sütés-főzésből, csecsemőápolásból, valamint írás-olvasás-számolásból, később  – adomány varrógépeken –  varrásból. A nagy ünnepekre ruhákat varrtak szegényeknek  A nővéreket felkészítette a fiatal párok felvilágosítására a családtervezésre, az embereket saját példával is meggyőzte a  –  lenézett és nem szívesen végzett –  földművelésre.

Minden állomáshelyen kialakított kápolnát, aztán épített templomot is. Nyugati országoktól kért adományt betegszállító autóra, a nagy szárazság idejére locsoláshoz dízelmotorra, áramfejlesztésre alkalmas generátorra. Élelmezési céllal és példaadásként telephelyükön öntözéses földművelést végeztek. Rendháza élelmiszert, ruhát osztott. Teréz anya sokoldalúságát és a hallatlan nehéz körülmények közötti álhatatosságát bizonyítja, hogy  mindeközben rablótámadásokat kellett kivédenie, sőt bizonyos túlkapásokban időnként ártatlan embereket kimentenie.

Áradás, járványok idején is helyt kellett állni. Maláriás betegekhez nem egyszer úttalan utakon gyalogolt a nővérekkel. Utakat építtetett a falvak között, hidakat emeltetett folyók felett.

Az építkezéseknél mindenütt szervezett, irányított és szakértelemmel vezette a munkákat. Egy újságíró kérdezte:

–          Hol tanulta?

–          Ott kint. Érdekelt, megtanultam. Meg azt is, hogyan kell a jó szakembereket kiválogatni. Eddig kilenc misszió építkezéseit vezettem.

Fontos feladatának tekintette a szerzetes nővérek képzését. Közülük Kalkuttai Teréz anya házaiba is kerültek, nagy megelégedésre.

Sok nehézségen kellett úrrá lennie, melyet többnyire sikeresen megoldott, sokszor volt csalódásban is része. A jampani misszió 5. évében maga írta egyik levelében: „Néha indiai lelkészeink mondják nekem, miért vesződöm, miért küzdök értük annyit, de nekem megvan a lelkiismeretem. Úgy hiszem, halálom óráján nem fogom megbánni. Mikor idejönnek más külföldi missziósok, csodálják, hogy egy magyar mennyit tud csinálni. Másutt 20 éven belül nem lehet ennyit létrehozni, mint amire egy magyar képes.”

Óriási bizalma volt Szent József pártfogásában. Teréz nővér bevallása szerint az ő segítségével tudta megvalósítani terveit, építkezéseit, a hidakat a folyók felett, a hatalmas ásott kutakat, és megtalálta mindehhez a jótevő támogatókat.

A gyilkos indiai klíma, nyáron a 40-42 fokos meleg, az esős évszakban pedig a hideg nagyon megviselte szervezetét, különböző betegségek jelentkeztek nála. Magyarországról eltávozva 27 év után jöhetett haza először szabadságra, aztán még párszor főként gyógykezelésekre. Családtagjaival azonban mindvégig rendszeresen tartotta a kapcsolatot

Odaadó életének mozgatója a szeretet volt. Erről így vallott:

„Nem lehet úgy szeretni, hogy nem teszünk semmit azokért, akiknek szükségük van segítségünkre.” Határozottan, szerényen tevékenykedett. Végzett annyi jótékony munkát, mint Kalkuttai Teréz anya. Csak őt nem kísérte figyelemmel a sajtó és egyéb híradó. Nekünk viszont ő a Magyar Teréz Anya.

AZ IMA MINDIG SEGÍT

Időközönként meg szoktam látogatni a tokiói Szent Szív zárdában élő idős magyar apácát, Birkás Borbála nővért. „Dolgozó testvérként” egész életét a szorgalmas munka és imádság jellemezte. Idős korára azonban ereje erősen megfogyatkozott; a munkát helyette is a fiatalabb társak végezték. 86. születésnapján beszélgetve megkérdeztem a nővért, mivel tudja elfoglalni magát egész nap. Meglepve nézett rám és magától értetődőn mondta:

–         Hát imádkozom. Tudja kedvesem, annyi az imára szoruló ember, hogyha a nap kétszer olyan hosszú lenne, az is kevésnek bizonyulna. Nap mint nap jönnek hozzánk kérések, kikért imádkozzunk nagy bajukból való megszabadulásukért, súlyos betegségükből való gyógyulásukért.

–         És az ima hat?

–         Mindig segít. A Mindenhatóhoz eljut és az tudja a segítés módját.

Borbála nővér

Borbála nővér

Bár a nővér nagyon meggyőzően válaszolt, mégis kicsit kételkedtem. Azóta azonban több figyelemreméltó esetet hallottam az imáról.

Tokióban élő magyar pap ismerősünk hirtelen érezni kezdte időszakosan jelentkező betegségét. Nem akart azonban kórházba menni, mert a következő napokon sok rendkívül fontos feladata volt. Saját elmondása szerint, a betegség lefolyását ismerve, nagy ijedelemmel, késő este még bement a kápolnába és teljes szívéből, nagyon odaadóan imádkozott; kérte a Szűzanya oltalmát. Aztán nyugovóra tért. Másnap frissen ébredt és nem volt szüksége a kórházi kezelésre.

Az amerikai Kelet-Nyugati Természetgyógyászat folyóirat szerzője, S. K. Resnick kutatásai szerint2 nem ritka jelenség a kórházban ülő, betegért imádkozó pap látványa sem. Gyakran más vallású betegek is megkérik a papot, hogy értük is imádkozzon. Az emberek azt érzékelik, hogy nincsenek egyedül – valami „magasabb szintű” dolog történik velük.

Az ima fontos, – állítja a legtöbb vallási vezető és egyre több orvos is. Noha egyes keresztény tudósok és vallási csoportok azt hiszik, hogy csak az ima gyógyít, viszont egyre erősödik egy másik álláspont, miszerint az orvosi kezelés fontos, de sikerét nagy mértékben befolyásolhatja az ima. Mivel a test, lélek és szellem összetartozik, lehetséges, hogy a szellem által megerősített lélek ereje leküzdje a fizikai gyengeséget.

Azt ma még pontosan nem tudjuk, hogy miért hatásos az ima, de úgy látszik, hogy hat. Az erről szóló leghíresebb munka az 1988. évi Byrd-tanulmány, amelyet csaknem minden, az imára és a gyógyításra vonatkozó könyv megemlít. R. C. Byrd, san-franciscoi kardiológus két csoportot alakított ki szívkoszorúér megbetegedésben szenvedő betegekből. A betegek egyik feléért egy imacsoport imádkozott, a másik feléért nem. Jóllehet az első csoport betegei nem tudták, hogy értük imádkoznak, mégis sokkal jobban gyógyultak, mint a másik csoporthoz tartozók, mely utóbbiak több gyógyszerezést és kezelést igényeltek.

J. Ward, a Bostoni Egyetem Hittudományi Karának kommunikációs és szentbeszéd professzora szerint az imák azért segíthetnek azoknak a betegeknek, akik nem is tudnak az  – értük való –  imádkozásról, mert itt az imádkozó személy bizakodó ereje lényeges, nem pedig azé a személyé, akiért imádkoznak. Ward ezt saját magán fedezte fel egyszer egy gyógyító konferencián. Akkor ott ugyanis végig erős torokfájással kínlódott. Egy  – általa észrevett –  asszony figyelme is zavarta őt. Nem igazán tudta, miért is kérte azt a nőt egy gyógyító estén, hogy üljön mellé. A nő megkérdezte tőle, hogy beteg-e, mire ő megemlítette a torkát. Jóllehet Ward teljes mértékben kételkedett a „kézrátétel” eredményességében, mégis megengedte a nőnek, hogy megérintse a nyakát. A nő elkezdett „nyelveken” imádkozni (a tudatalattiból magától előjövő beszéd).

–         Akkor én, az addig ilyen dolgokban hinni képtelen, megrögzött szabadelvű, le lettem főzve. – mondja Ward. – Hirtelen csak azt éreztem, hogy a torokfájásom elmúlt. Addig nem tudtam elképzelni, hogy ilyen megtörténhet. Így nyilvánvaló, hogy nem az én hitem segített, hanem az övé. Hogy az hogyan működött, az rejtély.

Az ima hatékonyságában közrejátszhat a kapcsolat erőssége is.

–         Az ima talán a legmélyebb összeköttetés – teszi hozzá Ward. – Nincs meghittebb tevékenység, mint amikor nem magunkért, hanem valaki másért imádkozunk. Ilyenkor a másik személlyel azonosulunk.

E magasztos tevékenységet nem mindenki képes megtenni mindenkor. Borbála nővér azonban, időt és fáradságot nem kímélve, önzetlenül gyakorolta, elfogadva az elvet:

„Tegyetek jót és kölcsönözzetek anélkül, hogy valamit is visszavárnátok.” (Lukács 6/36)

Borbála nővér életének utolsó szakaszában, amikor dolgozni már nem tudott, erejét szinte kizárólag a másokért való imádkozásra összpontosította. Egy percig sem kételkedett e tevékenység hatásosságában. Tiszta szívvel hitt a bibliai mondás igazában:

„Bármit kértek bizalommal imádságtokban, megkapjátok.”(Máté 21/20)

GYÉMÁNT FOGADALMAS ÉLETÚT A SZENT SZÍVVEL

Tokiónak, a nyüzsgő metropolisnak a közepében van egy csöndes menedék, a Szent Szív Rendház. Itt élt  – 87 éves koráig Birkás Borbála nővér.

Hosszú és mégis egyszerű utat járt be. Hosszút, mert Magyarországról különösen messze esett Japán akkor, amikor Borbála nővér elindult, és egyszerűt, mert az Úr hívó szavát követte szolgáló nővérként.

Borbála nővér 1906-ban született egyszerű családban Magyarországon. A Szent Szív apácákhoz jelentkezett, az ausztriai Pressbaumban 1933-ban tett fogadalmat. Fogadalomtétele után alig fél évvel máris hajóra szállt, hogy a távoli keleten teljesítse a Szent Szív rend nővéreinek áldozatos munkálkodását.

Amikor megérkezett Japánba, sok volt a munka, majd később kitört a háború. Bombázások közepette nehéz fizikai munkával kellett előteremteni az élelmet, biztosítani a lélekszámban gyenge rend fennmaradását. Az első 13 évet Tokióban töltötte. Kivette részét abból a hőskorból, amelynek eredményeként ma már szép, nagy, kényelmes rendház, vele egybeépült fenséges templom, köréje telepített nemzetközi óvoda, általános- és középiskola, valamint egyetem fogadja a látogatót. Ezután a fővárostól dél-nyugatra fekvő, Kanszai körzethez tartozó Obajashi városába helyezték, ahol a rendnek ugyancsak főleg oktatási létesítményei vannak. Harminc éves vidéki szolgálat után 1977-től ismét Tokióba került, de már mentesült a nehéz munka alól.

A feladatvállalás, az Úr szolgálata azonban még nem ért véget. A kis táblára, amely előtt az étkezőbe menet minden reggel elhaladnak a nővérek, fel vannak írva a nagy bajban levő hívek, betegek nevei, akik kinn élnek a zajos városban és a nővérek imáján keresztül kérik a Mindenható Isten segítségét:

„N. súlyos operáció után…”

„A. rákos beteg… Imádkozzunk érettük.”

Borbála nővér is mindig kiválasztott egyet-egyet.

1993. szeptemberében meghívót kaptunk Borbála nővér 60 évvel ezelőtti rendbelépésének emlékére rendezett ünnepségre. A rend tokiói templomában volt a gyémánt évfordulós ünnepi mise, melyet Bihari Zoltán jezsuita pap-professzor tartott, aki akkor már szintén több mint 30 éve élt Tokióban.

Borbála nővér gyémánt miséjét Bihari Zoltán tartotta

Borbála nővér gyémánt miséjét Bihari Zoltán tartotta

Japán minden részéből eljöttek erre a jubileumi alkalomra Borbála nővér hosszú pályájának társai, mintegy másfélszázan. A mise japánul folyt, de közben Bihari „simpuszama” magyarul is felköszöntötte a nővért és méltatta áldozatos munkáját. Erre az alkalomra különlegesen, két szín alatt történt a szentáldozás. Miközben a hívek magukhoz vették a borban megnedvesített ostyát, felhangzott a sok ajakból a Maranata: „…jöjjön el az Úr országa”. A fiatalabb és a ma már hetven év körül járó társak éneke most is kristálytisztán szárnyalt a templom hatalmas boltozata alatt, mint amikor Borbála nővér a hívó hangra felelve 60 évvel ezelőtt fogadalmat tett. A mise végén felálltunk és tapssal köszöntöttük a nővért, amint tolókocsiján elhaladt a padsorok között.

A megemlékezés ünnepi ebéddel folytatódott, amelyen régebbi és jelenlegi pályatársak köszöntötték a nővért, átadták ajándékaikat. Egy szép Zsolnay porcelánon kívül lányommal – előre készülve – egy kis hegedű-zongora-ének műsorral ajándékoztuk meg a nővért és az ünneplő jelenlévőket. Az ajándékok lassan már elborítottak egy egész asztalt. Néhány kis csomag is volt köztük, az egyik Indonéziából érkezett. Lám, milyen nagy híre van Isten egyszerű szolgájának, megemlékeznek róla más külföldi missziókhoz került nővértársak is.

Barbara nővér felvágja az ünnepi tortát

Barbara nővér felvágja az ünnepi tortát

Az ünneplés végeztével gyengéd kézszorítással vettünk búcsút Borbála nővértől. Dolgos kezével megáldott bennünket.

A mise és az egész ünnepség lélekemelő hatásán kívül egy kis emléklapot is kaptunk. Rajta olvasható a küzdelmes hatvan évet jelölő 1933-1993 évszám és tartalmas életének mottója:

Mindig örvendezzünk, folyton imádkozzunk!”

Az ünnepség után néhány hónappal ez a munkás, de mindíg imádságos élet csendesen végetért: Birkás Borbála nővér 1993. december 18-án elhunyt a tokiói Szent Szív zárdában. Hamvait a rend japán temetkezési helyén, Szuszonoban helyezték örök nyugalomra. A kedvelt zsoltár szavai kísérték utolsó útján: „Lelkem Istenben lel nyugalmat, segítség csak tőle jő.”

ÚJABB IMAESETEK

Nagyon örülök, hogy a pesterzsébeti Szent Erzsébet főplébánián szervezett formában beindult az „Ima egymásért”. Ennek kapcsán jut eszembe néhány újabb ima-történet.

Gyerekeim kiskorában előfordult, hogy betegek lettek. Egyik esetben kislányomat látta orvos, kapott orvosságot, de nem javult az állapota. Férjem külföldön volt, telefonon beszéltünk egymással gyermekünk betegségéről. Másnap gyermekünk jobban lett. Férjem pár nap múlva mesélte, hogy este szobájában gyertyát gyújtott és imádkozott a Mindenhatóhoz gyermekünkért. Ezt természetesen én is megtettem és együttes imánkat meghallgatta a Gondviselő Isten.

Sok a gondozásra szoruló idős ember. Családjuk már vagy nincs vagy nem tudja illetve nem akarja vállalni gondozásukat. Jó esetben idős otthonba kerülnek, ahol gondoskodnak ellátásukról, de a sok öreg, betegségekkel küszködő  ember együttélése súrlódásokat is okoz. Számukra egy-egy ismerős látogatása felüdülést adó kapocs a külvilággal. Ezt elősegítendő rendszeresen járok látogatni az egyik dél-pesti idős otthonba. Évek alatt kölcsönös érdeklődés, barátság, szeretetteljes kapcsolat alakult ki egyes személyekkel. Odafigyelést adok és kapok. Ha pártfogoltam betegségében szükségesnek látszik, esti imámban is kérem számára Szűzanyánk oltalmazó közbenjárását az Isteni Gondviselésért. Tudom, hogy bajomban énértem is megfogalmazódott ima, amely nekem is segített.

Julika néni nemrégen kétoldali tüdőembóliával került a dél-pesti kórház intenzív osztályára. Azonnal elkezdtem imádkozni érte. Másnap meglátogatva már lehetett vele beszélni, napról-napra jelentősen javult az állapota. A negyedik napon normál betegszobába került, egy hét múlva elengedték a kórházból. Természetesen kapta a szükséges orvosi kezeléseket, amik gyógyították. Hiszem azonban, hogy csodálatosan gyors javulása Boldogasszony Anyánk oltalmazó segítsége nélkül sokkal lassabban következett volna be.

Az ima kérés. Valóra válása más erőktől is függ. Ezért imámhoz mindig hozzáteszem, hogy „legyen meg a Teremtő Mindenható Isten akarata”.

Források:

1. Gyürki László: A Magyar Teréz Anya (Martinus Kiadó Szombathely 2010)

2. Susan Kushner Resnick: Believe in it or not, prayer heals (Natural Health 1992. március-április)

Kategória: Igaz mesék | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s