RÉGI ÉS ÚJ EGYMÁS MELLETT

A „japán csodának” sok oka van. Ezek közül az egyik fő meghatározó az, hogy a japánok képesek bizonyos idegen hatásokat elfogadni, de nem egy az egyben, hanem magukhoz igazítva. Míg nálunk az új szokások beépülése a régit többnyire felszámolja, addig a japánoknál az új nem szorítja ki a régit, hanem a kettő megfér egymás mellett békességben.

Ugyanakkor az eltanultakat továbbfejlesztik, lásd a budhizmustól átvett teaszertartást, vagy a fényképezési és számítógépes felszereléseket, melyek a köztudatban már úgy szerepelnek, mintha eredeti japán találmányok lennének .

A japán városok brilliáns áruházai, irodaépületei, a 3 percenként közlekedő, ragyogóan tiszta metrók, az önállóan nyíló és záródó üzletajtók, a mindig szélsebesen és hang nélkül működő liftek stb. világában dolgozó japán munkavállalók – akik többségükben férfiak – gyakorta szűk kis mellékutcákban levő parányi otthonaikban töltődnek fel a másnapi új munkabevetéshez. Hazaérve azonnal átvedlenek: cipőjüket papucsra váltják, ruhájukat otthoni kimonóra cserélik, hivatalosan udvarias beszédüket hozzátartozói szlengre fordítják és lefürödve, táplálkozva ejtőznek. Késő estig tévéznek, beszélgetnek, újságot olvasnak, átfutják a hétvégén várható akciós árleszállításokat, aztán az asztalt félretolva megágyaznak a rizsszalma szövéssel bevont padozatra helyezett matracokon és nyugovóra térnek.

Nyolc órát megközelítően sem alszanak, mert másnap időben fel kell kelniük, hogy a gyakran távol levő iskolába, munkahelyre pontosan beérjenek és ott makulátlan öltözetben és kulturált magatartással teljesítsék feladatukat. Hogy hogyan tudják ezt nap mint nap véghezvinni, annak az alábbiakban van a magyarázata.

Viszonylagosság

A japánok viselkedését az egymáshoz való viszonylatok határozzák meg. Ösztönösen azonnal felmérik a másik emberhez való kapcsolatuk milyenségét és aszerint beszélnek, reagálnak. A japánok nem fárasztják magukat állandó jótevéssel, de persze nem is a kizárólagos rossz magaviseletnek élnek. Japánban nincs mindig udvarias vagy folyton udvariatlan ember. Ugyanaz a japán ember cselekszik, és van, amikor a legnagyobb mértékben előzékeny, más helyzetben közepesen udvarias és megint máskor meg teljesen közömbös, a mi elveink szerint mondhatnánk, udvariatlan. Ezt így teszi nap-nap után egész élete során és ezért őt senki meg nem szólja, mert náluk ez a bevett szokás.

A japánok minden helyzetben bizonyos mértékű távolságot tartanak, nem veszik magukra a másik ember ügyeinek a gondját ill. nem avatkoznak a másik ember magánéletébe. Ezért Japánban nincs a mi felfogásunk szerinti igazi testi-lelki jó barátság, nem gonoszságból vagy önzésből, hanem mert így érzik tiszteletben tartani a maguk és egymás világát. Ezért nem néznek beszélgetéskor se egymás szemébe és ezért nem fognak kezet, ehelyett meghajlással üdvözlik egymást. Ilyenkor egy pillanat alatt értékelve a személyes viszonylatot, határoznak a meghajlás mértékéről (lásd a képet), mely lehet a fej előrebiccentésétől a 9o fokos meghajlásig több változat. Olyat is láttam, amikor a háziasszony a saját lakásban a bejáratnál térdepelve, a kezeit a térdei előtt a földre téve és a fejét mélyen lehajtva fogadta a különlegesen megtisztelt vendéget.

A fentiekben vázolt felszínesnek látszó kapcsolattartást tehát – a mérleg másik oldalaként – olyan külsőleges formaságokkal egyenlítik ki, mint az említett meghajlásformák vagy a díszes csomagolású ajándékadás, vagy a többnyire ízetlen ételek szemnek tetsző színes tálalása, vagy a finom kelmékből, ízléses kiegészítőkkel készült tökéletes öltözékben való mások előtti megjelenés stb.

A japánok bár belül meg vannak győződve egyéni értékeikről, kifelé szerénynek mutatkoznak: vendégségben mértékkel fogyasztanak, magukról, családjukról visszafogottan nyilatkoznak, soha nem dicsekednek.

A többnyire kis méretű japán lakások és az azokban levő teljesen hangáteresztő favázas, papírborítású tolóajtók rászoktatták lakóit az egymáshoz való közellét tudomásulvételéből adódó alkalmazkodásra, „a másikat szándékosan nem zavarni ill. magukat nem zavartatni” gyakorlatra. Nem túl tágas otthonukban tartózkodva a családtagok – ha akarják, ha nem – szorosan együttélnek. Télen az egyetlen fűtött helyen esznek, beszélgetnek, olvasnak, tanulnak és tévéznek, nyáron pedig a párás nagy hőség miatt nyitott összes nyílászáró láttatja, hallatja minden családtag szinte valamennyi otthoni　ténykedését. Más megoldás nem lévén, ezt kell megszokniuk és ez válik természetessé számukra. Ennek következménye, hogy mind a családban, mind a munkáltató cégnél az elkülönült érdek nélküli együvétartozás elve igen fontos a japánoknak és éppen ezért ellentétét a kívülrekedést sorscsapásként élik meg. Emiatt, ha csak egy mód van rá, a munkáltatók nem élnek az elbocsátás gyakorlatával, hanem a gyengébb munkaerőt inkább más munkaterületre állítják, nem ritkán „bujtatják”.

A családban a rangidősség elve érvényesül: többgenerációs együttlakás esetén legfontosabb szava a legidősebb férfinak van, majd a fiatalabb férfiak következnek és azután a nők szintén kor szerint a legfiatalabbig. Ezt a rangsort tartják az ételek asztalra rakásakor és a fürdőszoba igénybevételekor is. A főhely otthon, étteremben és mindenütt a férfié. Utcán a férfi és a nő nem megy karon- vagy kézenfogva, hanem – ha ma már néha egymás mellett is, de többnyire – elől a férfi és valamivel mögötte a nő. A férfi a nő irányában nem előzékeny sem otthon, sem nyilvánosan. A férfi a vezér, a nő pedig követheti és kiszolgálhatja. A nyugati társadalmak kimagasló nőkultúráját ismerve, a japánok is próbálnak felnőni, de ez sokszor kényszeredett helyzeteket eredményez. E hierarchiából egyetlen kivétel a kisgyerek, akinek egy ideig mindent szabad. Aztán az anya tanítgatja, az apa megfeddve nevelgeti és így felcseperedve, különösen a házon kívüli közösségi életbe kerülve, fokozatosan ismeri meg a fontos személyiségek tiszteletének módját.

Az egygenerációs családoknál a családi élet vezéralakja az apa. Ő bármilyen későn ér haza, a feleség ébren várja. Ha az apa esténként vagy hétvégén otthon étkezik, az egész család körültérdeli az alacsonylábú vagy nagyobb lakásokban körülüli a nyugati magasságú asztalt, és a napi vagy heti beszámolók közepette költik el az ételeket. Ilyenkor kell elmondani a gyerekeknek, ha valami rossz fát tettek a tűzre, mert az apa szava döntő annak elrendezésmódjára.

Asztal körüli örömök

A hagyományos japán asztal alacsony, mely körül térdelve vagy törökülésben lehet elhelyezkedni. Ma már azonban egyre több helyen van nyugati magasságú asztal székekkel, de az igazság az, hogy a szűk japán lakásokban nincs igazán elegendő tér a nagy helyigényű, több székkel körülvett asztalhoz. Érdekes és nem ritka látvány, ahogy a vonaton, repülőn hosszan utazó idősebb japánok cipőjüket levetve, lábukat felhúzva, törökülésben helyezkednek el az üléseken. Nekik tehát ez a kényelmesebb, mivel így nem dagad meg a hosszú ideig mozdulatlanul lelógó lábuk a pangó keringés miatt.

A japán házak – a hosszú, kemény télű Hokkaido sziget kivételével – kémény nélkül épülnek és így soknak nincs rendszeres fűtése. A téli időszakban előszeretettel alkalmazzák az alulról fűthető, vastag takaróval letakart asztalt, a kotacut. Ennél a nappaliban elhelyezett asztalnál kuporog a család, derékig magukra húzva a meleg asztaltakarót. Ennek is megvan az együvé tartozás varázsa, mert ilyenkor az együttmelegedés is szorosabban összekapcsolja a családtagokat.

A japán főétkezések sokféle, pár falatos ételekből állnak, melyek mind egyszerre vannak az étkezők előtt és ki-ki ízlése szerinti sorrendben fogyaszthatja el azokat. Van azonban egy másfajta étkezési forma is, amikor az asztal közepén fővő vagy sülő, többfajta zöldséget, húst, tésztát tartalmazó nagy tálból veszik ki tányérjukra az ételt a család vagy az összejövő társaság tagjai. Ennek az egy tálból étkezésnek különleges varázsa van, ami jobban összehozza a családot ill. az adott közösséget.

Az újévi fogások Japánban is hagyományosak, de a nyugati világétól teljesen eltérő négyrészes kompozícióval, melyet díszes lakkdobozos tálalásban készítenek össze. Az első dobozba sült édeskrumpli és sült édes gesztenye kerül főtt halas, tojásomlettes, sós hering tekercses, szárított halas falatokkal és fekete babbal. A másodikban grillezett hal és sült csirke található. A harmadikban párolt zöldségek és a negyedikben édes-savanyú dresszinges saláta van elhelyezve. A japánoknál tehát nem úszik el a hallal és nem repül el a csirkével a szerencse, disznóhús pedig egyáltalán nem szükségeltetik hozzá.

A japánok közismerten evőpálcikákkal esznek. Ennek használatakor fontos szabály, hogy azt soha ne szúrjuk bele felülről fűggőlegesen a rizses tálka közepébe, mert az halott embert jelent, amelynek ilyetén megidézése veszélyes a japánok szemében.

A japán életvezetés sok tekintetben eltér a nyugati világétól. Talán nem mindig értjük a miérteket, de attól még a rendszer jó lehet. Úgy látszik, hogy számukra tényleg az.

JAPÁN LAKÓTÉRI SZABÁLYOK

A japán lakásba csak az előszoba külső köves feléig lehet menni utcai cipővel. Ott levetve a cipőt, papucsot húz az ember és úgy léphet fel a lakás emelt szintjére. Ez a szintemelés is kifejezi a „bent”-nek a „kívülesőtől” való fontosabb jelentését. Nem véletlen a megérkező vendég betessékelési felszólítása sem, amikoris nem azt mondják, hogy: „Fáradjon be kérem!” hanem:„Fáradjon fel kérem!” Azonban a papucs se marad sokáig a lábon, mivel a nappali szoba többnyire tatamis (rízsszalma szövetű) padozatú, amelyre papuccsal se szabad rálépni, csak zokniban vagy mezítláb.

A japán lakás legmegbecsültebb része a nappali szoba finom egyszerűséggel díszített falmélyedése, a tokonoma. Itt egy hosszú tekercskép függ a falon tömör megfogalmazású kalligrafikus írással, mely a lakás hangulatát és a bennelakók életfelfogását tükrözi. Alatta többnyire friss vágott virágos japán kompozíció, ikebana áll. A virág a vázában sose szimmetrikusan van elrendezve, mert a japán szépérzéknek nem a szabályosság, hanem az asszimetria felel meg. E saroknak jelentős kisugárzása van, ezért többnyire ennek közelében van a család fő tartózkodási helye. Tudjuk, hogy a jó rajznak, a helyes írásjel kombinációnak ill. az általuk kifejezett gondolatnak egyenként is feltöltő hatása van, együttesen pedig még inkább hatnak a ránézőre. Ezért -a tisztelet jeleként – ez elé ültetik a megbecsült vendéget.

Egy másik különleges atmoszférájú hely a vallásukat gyakorló japánoknál a buddhista vagy sintoista oltár és annak közelében az elhunyt családtagok kihelyezett fényképei.

Japánban előírt ülésformák vannak. Hagyományosan japán kialakítású, berendezésű hivatalos rendezvényeken az előírásszerű térdeplő ülést kell gyakorolni. A tatamis otthonokban és vendéglátóhelyeken is az alacsony asztalhoz csak a padozat szintjén lehet elhelyezkedni, az előre odakészített ülőpárnákra vagy láb nélküli székekre. A párnákra lábbal ráállni illetlenség. Könnyítésképpen a férfiak törökülésben lehetnek, a nők pedig féloldalt maguk alá húzott két lábuk mellé ülhetnek és hogy ne zsibbadjanak el, hol az egyik, hol a másik oldalukra helyezkednek. A hagyományos japán női öltözetben, a hosszú szűk kimonóban azonban csak szabályosan lehet térdepelni, amit lábzsibbadás nélkül csak az ehhez szokott japán nők képesek teljesíteni.

Az idősebbek számára van egy ügyes, kinyitható ill. összecsukható parányi méretű székecske, amit térdeplésben hátul levő két lábfejük közé rakva, a hátsó alsó felükkel rá tudnak támaszkodni s így testsúlyuk nem a lábaikra nehezedik. A lábakat nem illik előrenyújtva tartani, különösen nem asztal mellett, mivel a nem túl széles asztalok alatt a személyek lábai óhatatlanul egymásba akadnának.

Ágy nincs a legtöbb japán lakásban, ehelyett a tatamira ágyaznak és így gerincükkel egyenesebb felületen fekszenek, mint a ruganyosan besüppedő ágy esetén. Arra azonban nagyon ügyelnek, hogy a fej nehogy észak felé legyen, mivel a buddhista előírások a halott felravatalozását rendelik el fejjel északi irányban.

A japánoknak a nyugatiaktól eltérő fürdéskultúrájuk van. A fürdőszoba két részből áll: az első részben kis széken ülve mosdótálból bevizezik, beszappanozzák, majd leöntik vagy lezuhanyozzák magukat. Ezután – immár tisztán – beleülnek a fürdőszoba másik felén levő igen meleg vízű kádba és ott relaxálnak kb. 2o-3o percig. Mivel tisztára mosva mennek a kádba, ezért – és takarékossági okból – nem engedik le maguk után a fürdővizet, hanem ugyanabba ül bele, ugyancsak előzetesen tisztára mosakodva a család többi tagja is. Ez az esti fürdőzés igen fontos minden japán számára, melyről semmi esetre se mondanának le. Ez jelentős mértékben kioldja belőlük az egész napi munka fáradságát. Ezután felöltve otthoni kimonójukat, jóízűen elköltik vacsorájukat, és az egész napi stresszből lehiggadva megtárgyalják a napi történéseket.

A japánok mások társaságában szívesen iszogatnak pl. az igen gyenge rizspálinkát (szake) vagy teáznak, de nem fekete, hanem zöldteát isznak. A teás csészét soha nem töltik tele, csak legfeljebb 3/4-ig. Ez is az asszimetria igényük miatt van így, a tele pohár képét ugyanis nem szereti a japán ember. Inkább többször utánatöltenek, de sohase csurig. Ez alól két kivétel van, a sör, ami a poharat telehabozhatja és a parányi méretű szakés pohár, amit ha nem töltenének tele, akkor szinte semmit se ihatnának belőle.

A hagyományos japán öltözék a kimonó, melyet nők és férfiak egyaránt hordanak, csak a férfiak többnyire sötét egyszínűt, a nők pedig színes mintájút. A kimonó elől záródik olymódon, hogy az egyik fele ráhajlik a másikra.

Fontos szabály, hogy mindig a jobb fele legyen alul és a bal fele felül. Fordított eset a halottakra vonatkozik. Ezért e helyzet felidézését elkerülendő, a kimonó élők általi helyes módon való felöltésére a japánok kínosan ügyelnek.

E néhány ismertetett szokás is mutatja, hogy a japánok tőlünk eltérő módon gondoskodnak életterük és életerejük megfelelő biztosításáról. Nekik ezek váltak be.

Források:

Hidasi Judit: Hogy tetszik Japán? (Terebess Kiadó Bp. 1999)

Kanazawa József: Még egy szót Japánról (Filum Kiadó Bp. 1998)

Jetro: Japanese Lifestyles (Tokyo 1999)