A felkorbácsolt külföldi migráció negatív hatásait megismerve – a magyarok jelentős részével együtt – hazánkban nemkívánatosnak tartom. A személyüket, hovatartozásukat igazoló hivatalos papírok nélkül beözönlő, a befogadó ország műveltségét, törvényeit semmibe vevő, követelőző, magukat „menekültek”-nek nyilvánítók befogadását ellenzem. A más országból idelátogatók hivatalos papírokkal igazolt legális bejövetelét fogadom el, és a hazánkban engedéllyel tartózkodókat lehetőségeim szerint támogatom.

Családi életünkben volt olyan időszak, amikor hazánktól távol, Japánban éltünk. Számunkra magától értetődő volt, hogy nekünk kell alkalmazkodni a kinti szokásokhoz. Emellett azonban, ha kértek, szívesen tartottunk beszámolót otthoni életünkről, koncerten előadtuk zenénket, csináltunk bemutatót ételkészítésünkről stb.

 

Ez nem egyik pillanatról a másikra következett be. Ehhez előszöris kinntartózkodási engedély szükségeltetett, és aztán sem tolhattuk magunkat erőszakosan előtérbe, hanem tevékenységünkkel, viselkedésünkkel ki kellett érdemelni a befogadó ország lakó- ill. munkahelyi közösségének segítő, megbecsülő hozzáállását.

Aztán amikor fordult a kocka és hazakerültünk, itthon mi lettünk a befogadó közösség tagjai, akik az arra méltóknak, rászorulóknak segíthetjük itteni beilleszkedését. Ezt mi – saját tapasztalatainkon okulva – örömmel megtesszük. Ennek egyik példája lányom esete:

Egy kedves japán ismerősének a férje Magyarországon dolgozott, és ő mint feleség tartózkodott itt. Sz. szan (szan jelentése úrhölgy) nem tudott magyarul, csak japánul. Lányom néha szokott vele találkozni beszélgetni, és esetenként ügyes-bajos dolgaiban segíteni. Az ötven év körüli hölgynél szívpanaszok jelentkeztek, és lányomat kérte meg, hogy segítsen neki orvoshoz menni. Lányom a hölgy rossz közérzete miatt bement vele a budai János kórházba.

Elintézte a betegfelvételét és kísérte, ahova vizsgálatra mennie kellett. Végül a hölgy bekerült egy négyágyas kórházi szobába. A nővér hálóinget készített neki és együtt kitöltötték a nyilvántartási lapot. Megkapták a vizsgálatokra szóló jelentkezési papírokat, és lányom természetesen elkísérte Sz. szant az egyes vizsgálatokra is. Majdnem az egész napot igénybe vette, de lányom úgy érezte, hogy nem hagyhatja őt magára. Jól tette, mert például hiába jelentkeztek be az egyes vizsgálati ablakoknál, nem őket hívták be elsőnek, és többször kellett szólni, hogy ne feledkezzenek meg róluk. A hölgy nehezen viselte, hogy ennyi sok időt vesz igénybe, míg megcsinálják a vizsgálatokat.

A betegszobában a nővérek elvégezték az alapvetően fontos feladatokat, de észrevehető volt, hogy nekik nincs idejük a feltétlenül szükségesen kívül foglalkozni a betegekkel. Így lányom vállalta fel a gyámolító szerepet és a jobb légkörért beszélgetett a betegszobában lévő többi beteggel is, aminek láthatóan nagyon örültek. A kórházi ételellátás nem volt túl jó, pláne egy japán szokású betegnek, ezért lányom minden nap bement, és vitt egy kis kiegészítő ennivalót, valamint megbeszélte az Sz. szannal kapcsolatos ügyeket a nővérekkel és az orvossal. A kórházban ugyan a hölgy csak gyógyszeres kezelésben részesült, mégis hiába kérte, hogy otthon lehessen, bent kellett maradnia néhány napig. Végülis a kezelése szerencsésen lezajlott. A távozáskor Sz. szan megelégedéssel hagyta el a kórházat és az ápolóknak egy kis pénzt is adott.

Célirányosan képzett szakember

Lányom ennél módszeresebben kezdett törődni a segítségre szorulókkal. Látta, hogy a valamilyen tekintetben segítséget igénylő emberekkel való foglalkozás nem egyszerű dolog, ehhez érteni kell. Az emberek támogatására elhívást érezve, beiratkozott a Károli Gáspár Református Egyetem mentálhigéné képzésére. Első diplomáját is ezen az Egyetemen szerezte japán szakon, emiatt maradt továbbra is ennél a felsőoktatási intézménynél.

Ezirányú tevékenykedésének két fő területe van: idős emberek otthonukban látogatása, segítése és japán háziasszonyok magyarországi beilleszkedésének elősegítése. Mivel lányomnak – japán tudásánál fogva – régóta van kapcsolata japánokkal, ezért kezdett az itt élő japán asszonyok egy kis csoportjának ügyes-bajos dolgaiban segédkezni. Most ez utóbbi tevékenységét mutatom be.

Magyarországon az utóbbi évtizedben számos japán ember tartózkodik hosszabb-rövidebb ideig. Legtöbbjük japán cég alkalmazottjaként kerül hozzánk, mivel mára már sok japán vállalat települt hazánkba. Ezek a japán emberek főként az ipar területén dolgoznak, és mivel éveket töltenek itt Magyarországon, így legtöbb esetben feleségükkel együtt jönnek ide. A feleségek itt nálunk általában nem vállalnak hivatalos munkát, hanem „csak” háziasszonyokként tevékenykedve töltik el idejüket férjük mellett. Helyismeret, társaság híján itt viszonylag sok szabadidővel rendelkeznek, ami számukra a kapcsolathiány miatt egyrészt ingerszegény, másrészt a kapcsolatlétesítés nehézségei miatt kellemetlen hatásokat is tartalmazó életmód a Japánban megszokott viszonyaikhoz képest.

Lányom japán nyelvgyakorlási céllal egyik-másikukkal már hosszabb ideje tartott kapcsolatot, aztán általuk újabb személyek is csatlakoztak. A kis japán társaság fő célja kezdetben még csak a mindennapokhoz szükséges magyar nyelv tanulása volt, amit lányom tanított számukra. Az egyes alkalmakkor azonban más témák is felmerültek, amikről kölcsönösen fontosnak tartottak beszélni, mert nekik segíthetett vele, maga pedig használhatta a japán nyelvet, miközben élethelyzeteket ismerhetett meg. Összejöveteleik egyik felében magyarul tanította őket, a másik felében pedig japánul válaszolt napi itt-tartózkodási problémáikra. Erről tanulmányt is készített; beleegyezésével ebből idézek a továbbiakban.¹

Pártfogolt csoport kialakítása, segítése

„Alaposan átnéztem a témával foglalkozó szakirodalmat és módszeresen alakítottam foglalkozásaimat. Tagjaim szerencsére nem voltak erősen frusztráltak, de – saját életüket új viszonyok között élve – meg kellett tanulják, hogyan boldoguljanak az idegen országban hétköznapi dolgaikban. A csoport tagjai ill. létszáma gyakran változott, mivel a részvevők bizonyos ideig tartózkodtak hazánkban. Összejöveteleinken általában 3-5 fővel találkoztam, akik a 40-es, 50-es korosztályhoz tartoztak. Vezetésemmel egy tanulási folyamaton mentek át, melynek fontos összetevői voltak az önismeret, a konfliktuskezelés, a személyiség-fejlesztés. Ezeken keresztül láttam elkerülhetőnek, hogy nehézségeik miatt mérgelődést, haragot éljenek meg ill. közvetítsenek magukból.

Más országból jövő emberek csoportjánál fontos teendő a nyelvi és a kulturális különbözőségek áthidalása. Új élettérbe kerülve az egyén az újdonság pozitív feltöltő hatását reméli, de az új közegben sokszor váratlan negatív erők is működnek. Az eltérő kultúrák érintkezései kultúrsokkot ill. stresszt is kiválthatnak. Miből is alakulhat ki a stressz? Megterhelőek lehetnek a következő dolgok: más a környezet, szokatlan az életforma, megváltozik az életmód, mások a kulturális szokások, az együttélési normák kapcsolatrendszere ismeretlen, a férjen kívül nincsenek ismerősök, még kevésbé barátok.

Erre kínál megoldást a szervezett csoport-összejövetel. A résztvevők itt elmondhatják feszültségeiket, megbeszélhetik konfliktusaikat. Ugyanakkor társas kapcsolatokat találhatnak más emberekkel, köztük hasonló helyzetben levő sorstársakkal és önzetlen segítőkkel, például a csoportot összetartó vezetővel. Így sokoldalú kapcsolatteremtésre nyílik lehetőség, ami a bezártságot megszűnteti. Japán szóval friss „hadó” (életerő) kezd keringeni.² Ez nagyon jelentős hatóerő.

A „hadó” rezgés, mely mindenütt jelen van, ugyanis valamilyen szinten minden rezeg. Létezik könnyű, kellemes „hado” vagy nehéz, fojtogató. A boldog, jókedélyű emberek kellemes, könnyű „hadó”-t árasztanak, a fáradt, elkeseredett emberek pedig ennek ellenkezőjét. A különböző helyekről, emberekből áradó „hadó”-k találkozva háromféle kölcsönhatásba kerülhetnek: visszaverődnek, rezonálnak vagy elnyelődnek. Ha szerető, segítőkész emberekkel találkozunk, energiáink együtt rezegnek és felerősödnek. Ezt kívántam elősegíteni csoportomnál.

Kulturális különbségek

Rendszeresen összejáró önismereti csoportot alakítottam ki. Felismertem a kulturális és ehhez társuló gazdasági különbségekből adódó stresszhelyzetüket, amely probléma – némi eltéréssel – mindegyik csoporttagnál jelentkezett. Mindenkinek nehéz elszakadni saját hazájától és beilleszkedni egy másik ország viszonyaiba.

A kulturális különbség abból adódott, hogy a csoport tagjai japánok, akik saját hazájukból az európai kultúrát képviselő, de gyengébb infrastruktúrájú országba kerültek. Ez esetben óhatatlan a szembesülés a különbségekkel mind gazdasági, mind kulturális téren. Az itt élő, fegyelmezett, béketűrő japán asszonyokban a nyelv nem értése, a zavaróan eltérő körülmények elszenvedése feszültséget okozhat, ami különféle módokon nyilvánulhat meg. Kívülálló laikus szemlélőként ezek bagatellnek tűnnek, az érintettek viszont rosszul élik meg.

A jó szó, a frissítő „hadó”-t adó csoportszellem azonban rajtuk is segített. Felmerülő nehézségeiket átbeszélve, közös programokat szervezve a problémák csökkentek és a feszültségek egyre jobban eloszlottak.

 Elérendő célok

A kezdetben egy fővel induló „csoport” fokozatosan bővült. Volt, akinek én javasoltam a csoporthoz csatlakozást, volt, akit a többiek hoztak. A legfontosabb célként azt tűztem ki, hogy minél kevesebb élethelyzeti probléma maradjon bennük, meg tudják érteni az ittlétük alatt felmerülő problémák okait, és azokat feloldva sikeresebb, élvezhetőbb életet tudjanak élni hazájuktól távol is. Ne országaink kulturáltsága közötti kibékíthetetlen ellentéttel magyarázva törődjenek bele itteni „sorsukba”. Az összejövetelek alkalmával a másik fontos cél a hétköznapi nyomasztó stressztől való megszabadulás.

Japán csoportom fenti céljainak kivitelezésére elsőként nekem kellett ösztönöznöm a csoport tagjait, hogy megnyíljanak az összejöveteleken. Majd később megfordítottam a helyzetet és rájuk bíztam a saját meglátásuk szerint fontosnak ítélt probléma megosztását. Ez így láthatóan jól működött, és egy felszabadult megkönnyebbedést éreztem bennük és magamban. Később felvetettem csoportomnak, hogy tapasztalatátadás céljából szívesen bevonnék más külső magyar személyt is. Látszott, hogy örülnek ennek a tervemnek, és szívesen ismerkednének meg más itt élőkkel.

A japán háziasszonyokkal csoportos formában – és egyénileg is – többször találkoztam. Csoportom több összejöveteléről készítettem naplóvezetést. Ezekből adok ízelítőt.

Nyelvi akadályok

Az első beszélgetés Y.S. szan lakásán történt. Először beszámoltam Japánban töltött éveimről, nehézségeimről, kinti segítőimről. Aztán elmagyaráztam, mi a tervem, találkozásainkon miről is lenne szó tulajdonképpen, miért fontos ez nekem és reményeim szerint nekik, mit szeretnék elérni vele. Elmondtam, hogy Japánban én is kaptam emberi jó szót és az mennyire segített nekem, továbbá fontosnak érzem, hogy most én segítsek. Feltettem nekik első kérdésemet, hogy számukra milyen nehézségeket okoz az itt-tartózkodás. Kézenfekvő volt óvatos válaszuk: elsődleges gondjuk a nyelv. Ezen belül, mivel más kultúráról van szó, nagy a félelem az idegen reakciótól a másik nyelv óhatatlanul előforduló helytelen használatával kapcsolatban. Aggódással vannak tele, hogy képesek-e a magyarok felé ügyesen megszövegezni a közölnivalókat, miután a fejükben már megszületett a gondolat.

Más helyi eltérések is nehézséget okozhatnak. Erre példa, hogy a vásárlásnál nálunk a kiló vagy dkg súlyegységet használják, míg Japánban a grammot. Ezért ennek nem ismerete a japánok számára itt nehézzé teszi a vásárlást. Másik példa, hogy a lemérendő zöldségárunál csak magyar árunév olvasható, ráadásul gyakran összecsúszva találhatóak a táblák. Felírattam velük a zöldségek és gyümölcsök magyar neveit és gyakoroltuk a súlyegységeket különböző számadatokkal.

Főzés

Egyik-másik összejövetelen nem volt különösebb felvetett témám vagy kérdésem, ráhagytam a tagokra, hogy előjöjjön valami beszédtéma. Az egyik hölgy – némi kétkedéssel – elő is hozott egy felvetést. A téma a magyar gulyásleves volt. Kiderült, hogy a japán hölgy az itteni angol nyelvtanárától megkérdezte, hogy szokott-e otthon saját kezűleg gulyáslevest főzni. A válasz „nem” volt. A japán hölgynek ez elég furcsának tűnt, mivel tudomása szerint nemzeti ételről volt szó. Ha Japánban tennék fel a kérdést, hogy „miszo” (erjesztett szójababkrém) levest készítenek-e otthon, akkor azt válaszolná mindenki, hogy „igen”.

Tőlem kérdezték, hogy ez így természetes-e, és hogy más magyar háztartásban sem csinálnak otthon ilyen levest? Én tudni véltem egyfajta választ a kérdésükre: a gulyáslevesnek az elkészítése a beszerzéstől a tálalásig nagyon időigényes (2-3 óra), ezért a mai elfoglalt emberek ritkán bíbelődnek vele otthon.

Megkérdeztem, hogy mennyi idő kell a „miszo-leves” kitálalásáig. A válasz 20-30 perc volt, mivel a „miszo-krém” készen vásárolva áll a hűtőszekrényben, csak forró vízzel, összevágott „tófu”-val (szójasajt), némi zöldséggel együtt felfőzve, esetleg  apró „nori”-levéllel (szárított tengeri alga) megszórva készül.

Viselkedés üzletben

Japán csoportomnak azt javasoltam, hogyha sérelem éri őket valamely helyen, akkor keressenek egy alkalmazottat vagy a vezetőt, és próbálják elmondani panaszukat. Egyébként pedig a pozitív ráhatás módszerét válasszák: a rendszeresen felkeresett üzletben köszönjenek az eladónak, pénztárosnak, mosolyogjanak rá, kérdezzék meg, hogy van, dicsérjék meg például a frizuráját, stb. Idővel az üzleti dolgozók ismerősként fogadják, és kedvesebben viszonyulnak hozzá.

Elismerték, hogy ha rosszkedvűek is, de valakitől mosolyt kapnak, ők is visszamosolyognak és más lesz a hangulatuk. Nemcsak a rossz ragadós. A jót is átveszik az emberek, csak esetleg többször kell gyakorolni, hogy ráfigyeljenek és magukévá is tegyék.

Társalgás otthon

Csoportom tagjai szerint külön kis összejöveteleink stresszmentes környezetet biztosítanak számukra, amikor együttesen más megvilágításban látják a dolgokat, felszabadultabbakká válnak, és ezek hatására jobban megy a társalgás. Nekik ez a frissítő oázist jelenti, ahol nyugodtan meg tudják beszélni gondjaikat.

A következő témafelvetés egy konkrét esemény kapcsán került napirendre: hogyan döntötte el az egyik japán házaspár, hogy Olaszországba megy kirándulni. Y.S. szan hozta fel a témát. Kiderült, hogy nem sokat beszéltek róla, csak egykettőre elhatározták. Innen mentünk tovább, hogy miért nem beszélgetnek otthon egymással a házaspárok? Ez a hozzáállás Japánban természetes. Mikor Japánban egy házaspárnál laktam, ezt tapasztaltam. Nem azért nem beszélnek egymással, mert már nem szeretik egymást, hanem mert hosszú házas évek után már nincs miről beszélniük. Nem azért nem beszélgetnek a munkából hazatérő férjeik, mert nem szeretik társukat, hanem mert fáradtak, és csendre, nyugalomra vágynak. Ezért azt mondtam, ne keseregjenek az otthoni kevés beszéd miatt, helyette keressenek más beszédalkalmakat.

Új beszélgetőtárs

Az előző találkozásunkkor megegyeztem a csoporttal, hogy a mostani összejövetelre meghívom egy rokonomat is, aki megosztja velük tapasztalatait a házasság és a munka magyar vetületéről. Így nagybátyámmal mentem a találkozóra.

Mint általában összejöveteleinken, most is volt egy kis könnyed, hangulatadó étkezés, és utána kezdtünk érdemben beszélgetni. Először a téma nagybátyám mai élethelyzete volt. Elmondta, hogy jelenleg nyugdíjas, előtte mikortól meddig mit dolgozott, merre járt a világban. Jelenleg a nyaralójában tölti legtöbb idejét kertészkedéssel és borkészítéssel.

Ezután jöttek a családdal kapcsolatos kérdések. Milyen a kapcsolata a feleségével, gyerekeivel, unokáival? A válasz szerint jó a kapcsolatuk, néha vitáznak. Béla bátyám hobbija, a túrázás okoz némi ellentétet, mivel a felesége fájó lábai miatt nem lelkesedik ez iránt, viszont  – némi féltéssel –  kénytelen elfogadni férje túratársakkal gyakorolt hegyszeretetét.

Majd a munkára tértünk át. Milyen volt régen és mi van ma? Melyiknek mi az előnye és a hátránya? Régebben megvolt a biztonság a munkahelyet illetően, az ember ledolgozhatta az életét egyetlen helyen. Így kialakulhatott egy erős munkatársi közösség, több és mélyebb emberi kapcsolatok voltak jellemzők, a kollektívák összejártak és közösen ünnepeltek sok dolgot. Ma nincsenek ilyen közösségek, többek között azért, mert bárki egyik napról a másikra munkahelyet válthat. Emiatt változó a légkör a munkahelyeken. Az emberi kapcsolatok mennyisége és minősége is jelentősen csökkent, mindenki rohan egyéni ügyeiben, nincs idejük az embereknek közös kikapcsolódásra, feltöltődésre.

A mai életben pozitívumként került megemlítésre a sok nagy bevásárló hely és a szélesebb választék, valamint, hogy e helyek rengeteg alacsonyabb árú akciós vásárán a kevés jövedelemmel rendelkezők is ki tudják elégíteni keresletüket. Mindez az emberek jelentős részét biztonsággal tölti el. Kulturális igényüket főként a tévé- és videóprogramok biztosítják.

A csoport érdekesnek találta a beszélgetést. „Langyos vízű” életükben ez a találkozás újdonságnak számított. Kérdéseiket bátran fogalmazták meg. Láthatólag felszabadította őket más, nyomokban hasonló nehézségű életkörülmények megismerése.

Lazítás kikapcsolódással

Amikor egyes csoporttagok problémákba ütköznek, folyton az jár a fejükben. Oldására jó valami más közegű kikapcsolódás, amely eltereli gondolataikat. Sokat segít az is, ha a mindennapi ügyes-bajos dolgaikat valakivel meg tudják beszélni, mert az kioltja a feszültséget. Csoportunkban ez oldódik, itt könnyebb megtárgyalni problémáikat. Konkrét felhozott eseteiket is megbeszéltük. Bevallásuk szerint a találkozások alkalmával szerzett feldobott állapot hosszabb ideig megmarad, és jó hatással van otthoni életükre, férjükkel való kapcsolatukra is.

Kedvelt téma a finom ételek készítése. Ugyanazt az ételt egyikük és másikuk némi eltéréssel ugyancsak finoman tudta elkészíteni. Recepteket, módszereket cseréltek. Pár embert meghívtam házunkba is sütés-főzésre.

Néhány csoporttagot elkísértem kozmetikus ismerősömhöz, ahol ellazulhattak és szépülhettek. Mindez megújult életkedvvel töltötte a résztvevőket.

Gyakorlati tapasztalatok

Nagyon hasznosnak ítéltem ezeket a találkozásokat. Láttam, hogy tevékenységem hatására felszabadultabbak lettek az emberek, jól érezték magukat, nem kelletlenül voltak jelen, nem unatkoztak, hanem feltöltődtek életerővel.

Tapasztalataim alapján úgy látom, hogy érdemes a más országból érkezőknek az új kultúrába beilleszkedő csoportfoglalkozásokat rendszeresíteni. Ezt – például klubformában működtetve – a tagoknak óriási segítséget ad itteni sikeresebb alkalmazkodásukhoz és jobb közérzetük kialakításához.”

Más beilleszkedést segítő módok

Lányom foglalkozásai után elmondhatom, hogy én is tartom a kapcsolatot itt-tartózkodó japánokkal. Méltányolva kultúrájukat és önzetlenül végzett tanításukat, eljárok kaligráfia foglalkozásaikra, ahol érdeklődéssel hallgatom magyarázataikat, és legjobb igyekezettel kísérelem meg írásjegyeik megfestését. Ezzel a japán önkénteseknek bizonyítom tevékenységük fontosságát, magamnak pedig kis sikerélményeket szerzek ecsetvonásaimmal.

Néhány alkalommal lányom japán ismerőseit hívtuk meg hozzánk, hogy lássák, milyen egy magyar otthon belülről. Megtanítottuk, hogyan készülnek magyar ételek.

Japán vendégeimnek rakott krumplit készítettem

Japán nyelvtanárnő ismerősünket elhívtuk a budapesti Paprika étterembe egy zenés vacsoraestre, ahol megízlelhette a magyar konyha remekeit, kipróbálhatta a cimbalom játékot és bátyám még táncba is vitte.

Japánban élve több előadást tartottam magyar témákról. Hikonéban például nevezetességeinkről, zenénkről beszéltem az érdeklődőknek, az ottani művelődési házban bemutatót csináltam ételkészítésünkről. Akisimában élve a finn-ugrisztika iránt érdeklődő két egyetemistának lakásunkon tanítottam magyart. Kunitacsiban gyakran jöttek hozzánk japán ismerősök evésre-ivásra, beszélgetésre.

E bemutatott példákon kívül még számtalan esetben gyakoroltunk japán, koreai, finn, orosz, angol és más nemzetiségű ismerősök felé baráti kéznyújtást. Emlékezetes együttes kirándulásokat szerveztünk Budapest környékére, a Balatonhoz és hazánk más részeibe, valamint számtalan vendéglátást csináltunk otthonunkban. Mindezt miért tettük?

Családommal együtt fontosnak és magától értetődőnek tartom a magyar vendégszeretet kifejezését a tisztességes szándékú más országból jövő emberek irányában.

Források:

1. Bakos Tünde: Hazánkban élő japán háziasszonyok beilleszkedése a magyar viszonyokba/ Károli Gáspár Egyetem 2007)
2. Toyoko Matsuzaki – Natsumi Blackwell: Hado a gyógyító erő (Édesvíz Kiadó, Bp. 2006.)