A pozitív hozzáállást a dolgok menetéhez fokozatosan tanultam meg, kezdetben ösztönösen csináltam, később egyre inkább tudatosan, ma már módszeresen gyakorlom. Ezzel kapcsolatos gondolataim rendezésében nagy segítségemre volt Bagdy Emőke „Utak önmagunkhoz” című könyve. Ennek fő témái szerint tekintem át a magam körül sikeresen megélt – és talán másoknak is érdekes – néhány élethelyzetet a magzati kortól a mai napig. 

Ma már tudjuk, hogy a megfogant magzatot fejlődése során egy sor hatás éri édesanyja közvetítésével. Ezért nagyon oda kell figyelni, hogyan él, gondolkodik, tevékenykedik a kismama, mert minden kihat magzatára is. Édesanyám bevallása szerint ezért énekelt sokat, amikor velem volt áldott állapotban, mert bár neki nem volt jó zenei hallása, de akarta, hogy gyermekének legyen. Ez a kívánsága valóra is vált, mert én egész életemet végigénekeltem.

Otthoni születésem nehezen ment végbe, nem akartam elválni anyámtól. A bába néni nem tudott segíteni, ezért orvost hívatott. Pongrácz doktor segítő szándékkal, de számomra kellemetlen módszerrel kierőszakolt anyám hasából. Valószínűleg ez a rossz emlékkép maradt meg bennem róla, mert mikor szüleim kisgyerekkori betegségeim miatt elhívták hozzám e doktort, rettenetes félelmet éreztem tőle, és sírva kértem, hogy ne jöjjön oda hozzám. Mikor szüleim orvost váltottak, attól nem viszolyogtam.

A kapcsolatok és a közérzet alakítása szempontjából nagyon lényeges az érzelmi kötődést és szeretetet kifejező érintés. Gyerekkoromban anyámmal voltam egész nap teljes egyetértésben, szeretetben. Emlékszem, hogy amikor már nagyobbacska voltam, szorosan átöleltem és úgy mondtam:

– Annyira szeretlek! – és ez a szeretet egész életünket végigkísérte.

Ezt alkalmaztam édesanyám idős korában is, amikor külföldről miatta hazajöttem és őt szeretettel körülvettem. Minden nap beszélgettem vele, figyelmét más irányba terelendő elmeséltem neki a napi történéseket, meglátásait meghallgattam, kisebb-nagyobb feladatok elvégzéséért neki köszönetet mondtam és szükség szerint számára orvosi kezeléseket is igénybe vettem. Mikor egyik este hazaérkeztem, már ágyban feküdt, mert gyengének érezte magát, mellé ültem és kezemet több helyen mellkasa fölé tettem. Utána azt kérdezte:

– Mit raktál rám, mert nagyon kellemes melegség töltött el? – És nem akarta elhinni, hogy csak a kezem tartottam fölé.

Szeretetteljes kapcsolatunk lehetővé tette, hogy időskori betegsége ellenére szellemileg frissen, tevékenyen élhetett velünk 90 éves koráig. E kerek évszám betöltése után két hónap múlva nehézlégzéssel kórházba vittem, ahol este elaludt, reggel pedig nem ébredt fel. Eltávozásának első estéjén gyertyát gyújtva küldtem szeretetteljes gondolataimat hozzá és papírra vetettem vele kapcsolatos megemlékezésemet, aminek felolvasását temetésén – elérzékenyülését leküzdve – Tünde lányom odaadóan teljesítette.

A pozitív pszichológiában tanult jóra összpontosítás érvényesítése nagyon sokat segít nekem. Általa többnyire erőt tudok venni magamon és adott esetben nem folyton a rossz közérzetet, nem a betegséget panaszolom, hanem azt keresem, mi hoz egyensúlyba, mi tart egészségesen. A rossz ellenpólusát kell valahogyan magamban kialakítanom, például betegség esetén az egészséget fenntartó, bennem levő erőnlétet, pozitív életkedvet erősítem.

Az óhatatlanul előforduló kisebb fájdalmak, betegségtünetek esetén „magamba szállva” próbálok ráérezni a kiváltó okra és saját erővel kiiktatni a bajt. A fejfájásomat általában így szüntetem meg. Nem szeretek másokat terhelve panaszkodni, bajomat környezetemre zúdítva megkönnyebbedni, rögtön orvost hívni vagy gyógyszereket bekapkodva kívülről várni az azonnali segítséget. Annál is inkább nem, mert tudvalevő, hogy a gyógyszerek egy oldalról segítő, más oldalról ártó mellékhatásúak lehetnek.

Életerőm élénkítése időről-időre fontos teendőm. Ennek legjobb módjai az örömök megtalálása a mindennapokban, például kertészkedéssel a szabadban, a kesergés helyett a lazító nevetéssel, amikor csak adódik a lehetőség énekléssel, kisebb-nagyobb sikerek megélésével stb.

Édesapám szerette nevettetni a társaságot és egy-egy jókedvű együttlét után mindenki felszabadultabbnak, könnyebbnek érezte magát.

Emlékszem, amikor kisiskolás koromban egyszer ágyban fekvő beteg voltam és már nem voltak lázálmaim, azt találtam ki, hogy énekelek, és egyre jobban lettem. Egy másik zenei gyógyulásom is volt már felnőtt koromban Japánban. Torokfájásos rossz közérzetem volt, de aznapra meghívást kaptunk lányom koto tanárnőjétől egy szálloda közösségi terébe délutáni szórakoztató zenélésére. Ott töltöttünk mintegy két órát nagyszerű koto játékát hallgatva, némi süteményt és teát fogyasztva, kicsit a tanárnővel is beszélgetve. Mindez együtt úgy feltöltött pozitív energiával, hogy teljesen rendbejöttem.

A közérzet javítása szempontjából nagyon fontosnak tartom a testmozgást. 16 éves koromban teltté váltam, ezért elkezdtem otthon tornázni. Minden nap reggel és este 15-20 percig mozgás gyakorlatokat végeztem. Ezt a szokásomat a mai napig megtartottam. Idővel az otthoni edzés módosult, bekerültek a légző gyakorlatok, a testi és a szellemi jóga.

Gyerekeimet is vittem tornára, aztán úszásra, otthon is látták, hogy anyjuk, apjuk tornázik és így ők is hozzászoktak a rendszeres testmozgáshoz. Így mindnyájan karcsúak lettünk.

Igyekszem magam értelmes, számomra érdekes dolgokkal, programokkal tudatosan elfoglalni. Ezzel kikapcsolom az ártó gondolatokat, örömet élek meg, boldogságérzetet kapok, és mindez életerő serkentő. Arra is rájöttem, hogy a nemzeti szokások és a lelkierőt adó istenhitünk is jótékony hatásúak, mert a jó életérzés lehetőségének megadásával az egyén és a közösség életének védelmére szolgálnak. Ennek fontos része a magas szintű energia-feltöltődést adó közös ünnepek megélése, a testet-lelket ünneplőbe öltöztető nemzeti viselet felöltése, emlékhelyek, különleges zarándokhelyek felkeresése. Minden alkalommal tapasztalom, hogy például a himnusz együtténeklése magas szintű, örömet okozó rezgéssel tölti az embert.

A feltöltő együttlétért megyünk el pünkösdkor Csíksomlyóra, más adódott alkalommal pedig ezért kerestük fel Japánban az egykor könnyező akitai Mária szobor kegyhelyét. Csíksomlyó a világ magyarságának nagy együttimádkozó helyeként közismert. Akita ennél csendesebb meditatív feltöltő hely.

Jóllehet az egyház hivatalosan nem nyilvánította Akitát zarándokhelynek, mégis sok ember keresi fel Japánból, Fülöp-szigetekről, Ausztráliából, Európából, Amerikából. Csodás gyógyulások is történtek. Akiknek nagy bajaik vannak, végső mentsvárat keresnek. Sokan ismerik a Szent Szűz mondását:

– Akik belém helyezik bizalmukat, megmenekülnek.

Akita a japán Honsu-sziget észak-nyugati részén található, 220 ezer lakosú tengerparti város. A városon kívüli Juzavadai-hegyen, az Eucaharistia Szolgálónővéreinek zárdájában 1973-ban csodás jelenések kezdődtek és 1981-ig tartottak. A Szent Szűz üzeneteket közölt, melyeket csak Szaszagava Ágnes nővér hallott, de bizonyos csodás jeleket sokan mások is láttak.1975. január 4-én a zárda fa szobrának mindkét szeme könnyeket kezdett ontani. Sok ember látta. A szobrot M.S.Wakasza szobrászművész sok évvel ezelőtt faragta kemény judea fából. Azóta teljesen kiszáradhatott. Így igen megdöbbentő volt, hogy víz folyt belőle, ráadásul a szemsarkakból és sós ízű, mint az emberi könny. A könnyezés néha elállt, majd újra folyt összesen 101 alkalommal. Angyal közlése szerint: 

– Mária azért sír, mert a lehető legnagyobb számú megtérést óhajtja kiváltani. Ottjártunkkor megtapasztalhattuk, hogy valamiféle különleges kisugárzása van a helynek. Nemcsak szép, de megnyugtató, lélekemelő Akitának ez a kies sarka.

Én az Isteni Gondviselőt nem az egekben keresem. Szerintem a világot teremtő és irányító Mindenhatót magunkban hordjuk, mely erő az egyének egyensúlyának összegződésével teremti meg a világi összhangot. Ezért minden embernek nagy a felelőssége – önrombolása megszüntetésével és saját kiegyensúlyozottságának létrehozásával – a világ milyenségének alakításában. Kár, hogy erre az emberek többsége csak a földi világból való eltávozásuk pillanatában jön rá, majd ezt helyrehozandó akar újjászületni. Nekem megadatott, hogy amikor első gyermekem született, egy komplikáció miatt azonnali orvosi beavatkozás szükségessé válásával elaltattak, amikoris ú.n. halálközeli élményben volt részem. Bekerültem egy fényözönbe, aztán több kedves, ismerősnek tűnő ember közül egy ősz hajú idős ember jött hozzám és nem szóval, de értésemre adta:

– Még feladataid vannak, vissza kell menned.

Ezzel az álomszerű epizóddal a gyermekemmel kapcsolatos mindenféle esemény közepette akkor nem foglalkoztam. Később került kezembe ilyen témájú könyv és akkor jutott eszembe, hogy velem is történt ilyen. Egy mostanában olvasott orvosi tudományos kutatási anyagból tudom, hogy az 1960-70-es években altatásra használt ketamin egyes esetekben halálközeli élményre emlékeztető hatást váltott ki. Ebben volt részem nekem is, amikor szóban kifejezhetetlen hatás ért. (Dr. Pilling János: A halálközeli élményekről – tudományos szemmel / Dharma 2015. 3.sz.) Visszatekintve a múlt történéseire, gyermekem megszületése és az a más dimenziójú találkozás életem további részében méginkább jóra törekvővé tett.

Fokozatosan tudatosult bennem, hogy nem ok nélküli papolás a jó szándékú, önbecsülő és más embereket is segítő életvezetést jelentő erkölcsös viselkedés. Ennek belső működése a jó mellett elkötelezett lelkiismeret, mely külső magatartásunkat is irányítja. Édesapám nagylány koromban – mikor már udvarlóm volt – beszélgetésünkkor azt mondta nekem:

– Kérlek a tiszta életre, mert én nagyon szégyellném, ha te valami tisztességtelen dolgot tennél.

Az otthon tanultak, édesapám példája és kérésére tett ígéretem nagyban segített engem életvezetésemben.

Az erkölcsös viselkedés – a pozitív pszichológia fent említett nagyasszonya nyomán – az én olvasatomban három dolog megnyilvánulása: az együttélés alapelveit fejben megtanulva, a szívből együttérzést tanúsítva mások iránt és a közösségi példaképeket mércének tekintve – adott helyzetben hozzájuk hasonlóan – élni és tenni a jót.

A viselkedés szóbeli tanítása mindennapi feladat, mihelyst gyermekünk beszéd- és értőképes. Ennek egyik lényeges eleme a köszönés. A régi szülők ezt alapvetőnek tartották, a mai szülők azonban nem nagyon figyelnek az emberi kapcsolatok milyenségét nagyban befolyásoló eme rövid, de mégannyira fontos gesztusra. Az ismerősökre, szomszédokra az otthoni beszélgetésekben tett meggondolatlan negatív megjegyzések hatására és a neveletlenség miatt sok gyerek mogorván elmotyog valami köszönést vagy üdvözlés nélkül elnéz az ismerősök helyett más irányba. Arra kellene nevelni az ifjú nemzedéket, hogy figyeljen az ismerősökre, mert soha nem tudhatja, mikor lesz szükségük egymás segítségére. Sőt még azt is meg kell tanítani, hogy kinek, milyen köszönés jár. Az üdvözlés nem nagy fáradság, de a másik ember megbecsülésének, egy bármikor használható élő kapcsolatnak a kifejezője. Ezt annak idején nekem is nyomatékosan értésemre adták, és én is megtanítottam gyerekeimnek.

Egy másik viselkedést tanítandó példa a gyerekközösségben tanult csúnyabeszéd leállítása. A trágárság ugyanis a pozitív energiamezőt rombolja mind az alkalmazó, mind a hallgató számára. Kislányom óvodássá válva egy idő után otthon csúnya szavakat kezdett mondani és látszott rajta, hogy várja, hogyan fogadom ezt. Eleinte érdektelenséget tettetve elengedtem a fülem mellett, aztán látva, hogy ez nem hoz változást, mondtam neki:

– Mi csúnya szavakat nem használunk, kérlek te se mondj ilyeneket!

Attól kezdve ilyeneket soha nem használt előttem, de azt hiszem máshol sem. Volt olyan eset is, amikor a villamoson hangosan csúnya szavakkal beszélgető két 16-17 éves korú fiatalembert kértem meg normális hangon:

– Kérlek, hogy ne beszéljetek így!

Szerencsém volt, mert elhallgattak. Amikor leszálltak, egy másik utastárs így szólt hozzám:

– Köszönöm, hogy rájuk szólt. Csodálom a bátorságát!

A „jóságra” nevelés szerintem elengedhetetlen. Folyton erősítsük a jót magunkban és másokban! Jó példaképem erre középiskolás tanárnőm.

Szeretett osztályfőnökömre dr. Varga Jánosné Margit nénire emlékezve áradnak gondolataim. Általa finom lelkiségű, szeretetteljesen ránkfigyelő tanításban volt részünk négy éven át.

Margit néni szükség szerint határozottan, de sohasem lehengerlően nyilvánította ki véleményét. Mindig mosolyogva jött be osztályunkba, pár pillanatig szeretettel végignézett rajtunk és jó energiát sugározva tartotta meg óráit. Nála nem volt feszült, ideges légkör. Nem kutakodott utánunk, de mindig tudta, mikor hogyan kell segítenie. Sok jótettéből csak két személyes példát említek: a sikeres egyetemi felvételizésem érdekében különbözeti matematika felkészítő tanárt keresett és talált számomra, az iskolai ajánlásban pedig elhallgatta a felvételt kizáró családi múltat. Ez utóbbi titkát az 50. érettségi találkozónkig őrizte magában, csak akkor mesélte el nekünk.

Az iskolai divatozással szemben személyes példát adott a tőlünk is elvárt sötét köpenyes fehér galléros öltözködésével. Gyakorló családanyai tapasztalatait is megosztotta velünk, hogy az adódó hétvégi táncos szórakozásokból biztonságosan térhessünk haza.

Soha nem érezte szükségét, hogy veszekedjen velünk vagy szidjon bennünket. Azt mondta:

• Ti jók vagytok.

És ezt olyan meggyőződéssel közvetítette felénk, olyan töltést adott nekünk, hogy mi nem tudtunk rosszak lenni. Egész életünket szabályozó útravalót kaptunk.

Köszönöm az Isteni Gondviselésnek, hogy ilyen Szent Margiti lelkületű földi őrangyalt adott nekünk. Köszönöm Margit néni sokirányú tanítását.

A mások iránti jócselekedetek fő ösztönző erői a – megfelelően hangolt – szívből jövő szeretet, az ebből következő együttérző sajnálat ill. segítségadási késztetés.

Az önzetlen segítés a vallási tanításokban is megfogalmazódik. Ennek megvalósítása például a karitászi tevékenység, melyet hosszú évek óta csinálok.

Sok a magára maradt idős ember. Családjuk már vagy nincs vagy nem tudja illetve nem akarja vállalni gondozásukat. Jó esetben idős otthonba kerülnek, ahol gondoskodnak ellátásukról, de a sok öreg, betegségekkel küszködő ember együttélése súrlódásokat is okoz. Számukra egy-egy ismerős látogatása felüdülést adó kapocs a külvilággal. Ezt elősegítendő rendszeresen járok látogatni az egyik dél-pesti idős otthonba. Évek alatt kölcsönös érdeklődés, barátság, szeretetteljes kapcsolat alakult ki egyes személyekkel. Odafigyelést adok és kapok.

A pozitív pszichológia szerint az önzetlen segítés legmagasabbik foka a valamilyen jótékony célra történő odaadás, esetleg önfeláldozás. Közgazdász tanári pályám csúcsán adódott férjem hosszabb japán kiküldetése. A lehetséges egyik megoldás az volt, hogy ő kimegy egyedül, mi, a családja pedig itthon maradunk. A másik megoldás mellett döntöttünk, hogy mindnyájan megyünk, mert akkor együtt marad a család és gyerekeink javára is válik a kinti tanulás. Ennek története dióhéjban a következő: Felfüggesztettem főiskolai munkám, hogy családunk együttlegyen. A vásárlás, főzés, mosás, lakás rendben tartása stb. „házi anyácska” feladatok mellett magán nyelvórákat adtam, jártam lányom iskolájának könyvtárába önkéntes segítői munkára, időnként cikkeket írtam, kulturális rendezvényekben közreműködtem. Több részletben voltunk kint, férjem változó munkahelyei miatt többször költöztünk. Éltünk Tokió peremvárosában Akisimában, amikor lányaink a Hajdzsimai Nemzetközi iskolába jártak.

Aztán Kunitacsiban lakva kisebbik lányom a tokiói Szent Szív zárda nemzetközi iskolájában tanult, nagyobbik lányom meg itthon járt főiskolára. Később Kiotóba kerültünk, miközben kisebbik lányom egy nemzetközi nyelviskolában tanult és mellette koto hangszeres tanulmányokat folytatott, nagyobbik lányom pedig főiskolai tanulmányai végén egy tokiói luxusszálló recepciójára került. Végül Hikonéban az egyetem lakótelepén laktunk.

Bátyám hazatérésre kért édesanyánk gyengülése miatt. Hazajöttünk, de férjem hamarosan talált újabb kinti munkahelyet és ő visszament. Édesanyám és anyósom időskori gyenge állapota miatt én itthon maradtam. Kisebbik lányom is hazajött, hogy elvégezze egyetemi tanulmányait. Külföldi távolléteim miatt – gondolván, hogy nekem van miből megélnem – hamarosan a központilag előírt főiskolai létszámleépítés listájára kerültem. Ettől kezdve az akkori nagymértékű munkanélküliség miatt a társadalombiztosítónál csak minimálbérrel voltam nyilvántartva, majd azzal mentem nyugdíjba. Ráadásul férjem – ifjúi lángolásban esküjét feledve – elhagyott bennünket. Csalódásom fájdalmas volt.

Gyermekeimnek egyértelműen javára vált a japán tartózkodás, egyik lányom most is kint dolgozik, másik lányom pedig itthoni rendezvényeken szolgáltat japán zenét. Nekem időnként szinte összecsaptak a hullámok a fejem fölött, de a Mindenható valahogyan újra és újra megsegített. Nem panaszkodva, önállóvá válva a csapásokat átvészeltem. Örülök, hogy mindezt végig tudtam csinálni. Nincs bennem harag.

Az önállóvá ill. felnőtté válást a lehető legsikeresebben megélni ill. gyermekeinknél is elősegíteni nem egyszerű feladat. Nálam és gyermekeimnél ez szerencsésen lezajlott. Japán tartózkodásunknak volt olyan időszaka, amikor Tímea lányom itthoni főiskolai tanulmányai miatt édesanyámmal élt kettesben teljes egyetértésben, együtt sütve-főzve, sőt a nagyit még Győrbe is elvitte vonattal baráti látogatásra. Később állandó munkát vállalt Japánban, lakást bérelt, majd férjhez ment. Másik időszakban Tünde lányom Japánban egy japán családnál élt önállóan, aztán egyedül elutazott Ausztráliába is rokoni látogatásra. Hangszeres fellépései jelentősen hozzájárultak önbizalma megerősödéséhez és önállósága megéléséhez. Ő is férjhez ment és különköltözött.

Családi szabályrendszerre mindenkor szükség van, különösen a szülő és gyermek kapcsolatban, de a testvérek között, sőt a házastársaknál is. Ez nincs írásba foglalva, hanem szóban van kötve, betartására oda kell figyelni.

A mai egyéni érdekűvé vált társadalomban különösen fontosnak látszik megtanítani a “mit, hogyan tenni erkölcsiségi szabályrendszert” és a gyakorlatban ezt erkölcsösségként megélni, alkalmazni tudni. Ezt azonban az évtizedekig tartó hit- és erkölcstan oktatásának beszűkítése ill. a média által szórt szabadelvűség teljesen szétzilálta. Mint a fentiekből látható, – a szabályrendszer ellenében – az egyéni érdek érvényesítése családunkban is megmutatkozott. E téren kudarcot kellett megélnem.

Megtanultam viszont, hogy nehézségek esetén is bizalmat sugározzak magamnak, a másik embernek, különösen gyermekemnek, mondván:

– Mindenkor meg tudod tenni a lehető legjobbat.

Sokminden lehet kimerítő: a megélhetés előteremtése, a napi munka és a külön keresetek előteremtése, a csalódás egyes emberekben, gyereknek az iskolai tanulás és még emellett a külön órák, hegedű- vagy zongora-gyakorlás, kórusba- vagy az edzésre járás stb. Mégis érdemes csinálni, mert élni kell és ez utóbbi időtöltések egyfajta kikapcsolódást adnak a „taposómalomból”, sőt ugyanakkor ezekkel segítem jobb és bal agyféltekém összhangban működését is, ami kiegyensúlyozottságot ill. sikeresebb tanulást, hatékonyabb munkálkodást eredményez. Ezt magamnál és gyerekeimnél is tapasztaltam, amikor sikerélményt kaptunk egy-egy énekes vagy hangszeres szereplés vagy egy jó úszás után. Sok zongorás, gitáros, kotós, énekes szereplésünk volt itthon és Japánban, de erre gyerekkortól folyt a módszeres felkészülés.

Teherbíró képességünk értékelése ill. valóságos önismeretünk nélkülözhetetlen, de vigyázni kell, hogy ez ne önbecsmérlés, ne önmarcangolás legyen. Jó megismerni, mikor, kitől, mit tanultunk, miben vagyunk jók és miben gyengék. Ennek tudatában jobban figyelhetünk esetleges rossz tulajdonságaink kiküszöbölésére és a másokkal szembeni önvédelemre.

Ha egy problémát nem tudtam megoldani, akkor próbáltam azon felülemelkedni. A rajta rágódás helyett megkerestem másik nézőpontját, hogy kinevethessem lehetetlenségét vagy az én ügyefogyottságomat. A mosoly és nevetés agyunkon keresztül örömhormont termel és oldja a negatív hatást, amivel új erőtér jön létre a megoldáshoz. A karitászban például nem könnyű egyes hátrányos helyzetű emberekkel foglalkozni, mert manapság nem ritkán követelőzők, telhetetlenek, közönségesek. Aztán egyik megoldásként a velük való foglalkozás embert próbáló nehézségei miatt csökkentettük a ruhaosztási alkalmakat, másik megoldásként viszont következő alkalommal mosolyogva üdvözöltem, hogy újra eljött használt ruhákért, megkérdeztem, hogy van, érdeklődtem hozzátartozója felől és együttérzőn meghallgattam panaszát.

A harag, a gyűlölködés táplálása önmagunk ellen hat, nem a másik személynek árt, hanem a negatív energiatöltéssel nekünk káros. Különösen ártalmas, ha újra és újra megfogalmazzuk. Ezért gerjesztik egyes csoportok például a más népesség iránti ellenérzéseket, mert ezzel valójában azokat akarják károsítani, akiket rábírtak haragjuk kifejezésére. Ugyanez a cél a liberális médiában – az egymáshoz alkalmazkodás helyett – a házastársak szembeállításának ezerféle módon való bemutatásával is.

Bármilyen nehézségeim adódtak, lehet, hogy először mérgelődtem, de alapvetően optimistán gondolkoztam. Otthon nem volt szokás a pesszimizmus, nem ragoztuk állandóan a problémákat. A munkahelyemen egymás között gyakran panaszkodtak a kollegák a nehézségekre, én soha nem tettem. Egyszer egy kolleganőm meg is jegyezte:

– Te mindig nyugodt és kiegyensúlyozott vagy.

Az egészségem szempontjából nagy segítség volt bizakodó beállítottságom és társas életmódom. Családi kötődéseimen kívül mindig voltak társasági kapcsolataim és erre most is szánok időt, fáradságot. Időről-időre találkozom baráti körömmel, szervezek összejöveteleket, amikor meghallgatunk egy-egy előadást, aztán fehér asztal mellett órákon át beszélgetünk érdekes témákról. Ez a társas támasz nagy segítségemre volt, amikor elveszítettem egész életre választott társamat, mert nem hagytam magam a bánatban elmerülni.

Örülök két gyermekem jó házastársuk melletti révbejutásának és irántam való szerető figyelmüknek. Bátyám családjával is szeretetteljes szoros kapcsolatban vagyok. Szívem akkor boldog igazán, amikor egy-egy nagy ünnepen valamennyien együtt vagyunk.

Ünnepeinken mindig megemlékezünk eltávozott hozzátartozóinkról is. Én azon kívül is sokszor gondolok rájuk. A szeretett személy elvesztése bizonyos dolgokban lélekazonosulást vált ki, amikoris több mindent úgy csinálunk, ahogy az eltávozott tette. Ez vonatkozik a halálra és a válásra is. Lehet, hogy együtt élve néha kritizáltunk, idővel azonban tudat alatt több dolgot átvettünk szerettünk tevékenységéből. Én például sok mindent hasonlóképpen csinálok a háztartásban, mint édesanyám tette, de valószínűleg férjem hatása is megmutatkozik egyes tevékenységeimben, például ilyen a sok felesleges holmi tárolása, gondolván, hogy jó lehet még valamire.

Nagy támogató erőm a nehézségek és az örömök váltakozásában a Mindenható Gondviselésben való hitem. A lelki megküzdés fontos eszköze a meditáció és az ima, ami megadja az esetleges haragot feloldó megbocsátás képességét. Ez egy nagy tehertételt távolít el az embertől. Én imámban mindig megemlékezem nemcsak szeretteimről, hanem egyes nehéz természetű ismerőseimről is. A pszichológia szerint a meditáció és ima – a zenéléshez hasonlóan – a jobb és a bal agyféltekét hangolja össze, mely jótékonyan hat szerveinkre és egész lényünk kiegyensúlyozottságára.

A pozitív hozzáállás mindig segít nemcsak a megpróbáltatások túlélésében, hanem bennünk egy új személyiség létrejöttében, aki elhivatott a jó gyakorlásában.