Drága Édesapám az egykori Nagy-Magyarországon Arad megyében Borosjenőn született 1907. október 5-én. Édesanyja hamar meghalt. Asztalos édesapja elfoglaltsága miatt másik két bátyjával együtt apai nagyanyja nevelte, majd édesapja új feleségének mostoha gondozásába került. Későbbi bevallása szerint az anyai szeretet hiányzott neki a legjobban. Hamar beadták szíjgyártó inasnak. Pankotán a szigorú, keménykezű Rajmüller mesternél töltötte sanyarú kisinas, majd tudásban gyarapodva nagyinas éveit, és szakmáját kitanulva, a főnök-beosztott élethelyzeteket sikeresen kiismerve ott szabadult fel – magabiztos – szíjgyártó segédként. Az aradi vagongyárban a személyszállító vagonok bőr üléskészítő részlegében kapott munkát.

Jóképű, vidám fiatalemberként szívesen látták társas összejöveteleken, táncmulatságokon. Ő maga is örült, ha a munkás hétköznapokból egy kicsit kikapcsolódhatott, s ilyenkor jókedvre derítette a körülötte levőket is.

A trianoni döntés következtében romániai lakossá vált és így 20 éves korában román katonai szolgálatra hívták be. Katona ruhában onnan szökött át a zöldhatáron Magyarországra Medgyesegyházán élő Árpád bátyjáékhoz. Ezt a veszélyes utat szárazon és vízen újra meg kellett tennie holmijaiért és hivatalos papírjaiért, amikoris a Körösben kishíján odaveszett.

Bátyjáék a sok gyerekkel nélküle is szűkösen voltak, és apa a maga teremtette életet akarta élni, ezért Budapestre jött és munkát keresett. A gazdasági válság közepette 1930-ban nagy nehezen kapott munkát szíjgyártó segédként az Újpesti Bőrműveknél, majd a Mauthner Bőrgyárban, aztán később önállósulva a Wolfner Újpesti Cipőgyárral volt kapcsolatban.

1933-ban házasságot kötött édesanyámmal és hamarosan megszületett csintalan, örökmozgó Béla bátyám.

Édesapám 1934-ben visszahonosíttatta magát, amikoris a trianoni békediktátummal elveszett magyar állampolgárságát visszakapva a magyar állam kötelékébe hivatalosan is visszavétetett. Az alábbiakban bemutatott visszahonosítási igazolás máig őrzött fontos irata.

Édesapám fő mozgatóereje – a mostoha gyerekkor és a megélhetési nehézségek tapasztalatával a háta mögött – a biztonságos otthon megteremtése családjának. Rendre szoktató keménységgel, de odaadó szeretettel nevelte gyerekeit és gondoskodott a kellemesen együtt tölthető vidám programokról is.

Szüleim 1939-ben a pestközeli Alagon vettek kertes családi házat, ahol a környéken lakó rokon és ismerős gyerekes családokkal hamarosan jó barátságot alakítottak ki. Édesanyámmal és bátyámmal együtt rendszeresen találkoztak baráti társaságukkal, jártak táncolni, beszélgetni, társasjátékozni.

Édesapám mindenkihez megtalálta a megfelelő hangot, mindenkivel szót tudott érteni. Jó példa erre, hogy amikor az 1944. évi háborús pánik-toborzáskor kapott kiskatonai behívójával a Gellérthegyi sorozóhelyen kellett jelentkeznie – feltehetőleg bőráruinak hadiüzemi igazolásával – elintézte, hogy még aznap hazaengedték. Akiket akkor besoroztak, sokan nem térhettek vissza többé családjukhoz.

Apám – előrelátó céltudatossággal, amilyen hamar lehetett – foglalkozásában önállósította magát, amihez 1941-ben mestervizsgát tett a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamaránál.

Mesterlevele tanúsága szerint szíjgyártó mesternek nyilváníttatott. Azonnal kiváltotta iparigazolványát is, amely Budapest területén jogosította a szíjgyártó ipar gyakorlására. Mindkét irata itt látható.

Cipőkellékeket készített, melybe kezdetben édesanyám is besegített. Aztán apám műszaki bőráru és cipőráma készítő üzemet nyitott Budapesten a Csengeri utca 62/b. számú épület utcára nyíló alaksori helyiségeiben. Rátermetten, lelkesen térképezte fel a piaci lehetőségeket, építette a kapcsolatokat. Az alapanyag beszerzés, a gyártás és a készáru eladása komoly szervezőmunkát követelt, de meg is hozta az eredményét, mert a korábbi szűkösebb anyagi helyzethez képest biztonságos, jó színvonalú megélhetéshez jutott családunk.

A félelemmel teli háború befejezésekor mindenki fellélegzett. Szüleim egy nyugodt szép jövőben bízva megszületésemet óhajtották. Mikor ez 1946. júniusában bekövetkezett, apám örömében nagy keresztelői ebédet rendezett és édesanyja emlékére a Veronika nevet adta.

Ahogy cseperedtem, kis hintát kaptam, majd később kétszemélyes hajóhintát csináltatott nekem a kertben.

Nyári pihenőhelyül nyaralót vett a Velencei tó partján Gárdonyban, családunk ott töltötte a szabadság idejét, élvezve a tó vizének jótékony hatását.

A jövőbeli anyagi biztonság érdekében jövedelem befektetésként 10 kateszteri holdas tanyát vett az igen jó termőföldű Békés megyében Pusztaottlakán, amelyet haszonbér fejében bérlőnek adott ki. Onnan értékes élelmiszereket, például lisztet, disznóhúst, zsírt, földimogyorót és más terményeket, illetve azok egy részét értékesítve, jövedelmet kapott családunk. Az 1950-es években bevezetett népnyúzó intézkedések miatt újra beköszöntő megélhetési nehézségeink könnyítésére apám sajátkezűleg teljes igásló szerszámokat készített és vitte a tanyához közeli vásárokon eladni.

A demokráciának hirdetett, valójában a nép önálló vállalkozású boldogulását felszámoló diktatúra rövid idő alatt elvitte minden jóléti alapunkat. Apám üzemét ellehetetlenítették, bezáratták, apámat szövetkezetbe kényszerítették. A tanyát is szövetkezetesítették, jelképes összegért kisajátították. A nyaralót a község által kilátásba helyezett területrendezés miatt potom árért eladtuk.

Apám addigi tevékeny életviteléhez képest a szövetkezetben szárnyaszegett alkalmazottá vált. Tevékenységi lehetőségei, munkálkodásának sikerélményei beszűkültek. Életvitele átrendeződött, örömforrásai főként gyerekei, unokái lettek néhány családi ünnepséggel és néha iszogatással.

Béla fia esküvői vacsoráját 1955-ben otthonunkban rendeztük meg élőzenével, táncos vigalommal, majd az ifjú pár hamarosan elköltözött. Béla bátyám gépészmérnöki diplomát szerzett és a Budapesti Szerszámgépgyárban mérnökként dolgozott nyugdíjazásáig.

1958-ban szüleim 25 éves házassági évfordulóját ünnepeltük családunk és barátaink körében közös vacsorával, jókedéllyel, tréfás anekdotázással, apám kedvenc dalának a „Kis kút, kerekes kút” kezdetűnek és anyám szeretett énekének a „Madár vígan dalol a lombos ágon” címűnek, valamint sok más vidám nótának az eléneklésével.

Veronika lányaként – jómagam – a Közgazdasági Egyetem 1969. évi befejezéséig otthon laktam, de még abban az évben férjhez is mentem és Kispestre költöztem. A gyakori éneklésemtől hangos otthon elcsendesedett.

Apám 1967-ben nyugdíjas lett és egyre többet betegeskedett, anyám volt a hűséges „őrangyala”. Az unokák hosszabb-rövidebb felügyelete adott feladatot és nagyszülői örömöket.

Az első unokával, az örökmozgó kis Bélával sokat voltak együtt, mivel nem járt óvodába, hanem napközben nálunk volt, amíg a szülők dolgoztak, de mentek vele nézelődni, kirándulni másfelé is. A nyári időszakban még a gárdonyi nyaralóba is elvitték. Az alábbi kép is ott készült.

Kis Katika unokája bájos cserfességét nagyon szerette. Bátyámék akkor már Pesten laktak, de kis Katikát gyakran hozták ki Alagra a nagyszülőkhöz. Ilyenkor mindig meséltették a kislányt, hogy merre jártak, voltak-e az állatkertben, mit szokott hallgatni a rádióban. A kislány pedig bűbájosan mindenről beszámolt.

Timike unokája jó pár év múlva született, vele édesapám még 4 éven keresztül találkozhatott kispesti házunkban és a Balatonon Csopakon. Szívesen sétálgatott és üldögélt vele a kertben.

Tünde unokája 1976. júliusi születését még megélte, de vele már nem időzhetett hosszabban, mert 70. életévét sem betöltve, decemberben eltávozott közülünk.

Apám jószívű, önzetlenül segítő ember volt. Ennek egyik jellemző példájaként említem, hogy a trianoni területelcsatolás miatti magyarországi hazatelepülésének lakhatás teremtése helyett családos bátyja ingatlan vásárlását támogatta. A borosjenői szülői ház teljes eladási árát bátyjának engedte felhasználni olyan szóbeli ígéret fejében, hogyha bátyjáék majdan eladják házukat, annak ráeső részét visszakapja. Mikor e házat sok-sok év után eladták, bátyja gyerekei erről a megállapodásról valószínűleg nem tudtak, mert apánkat kihagyva osztoztak a pénzen. Ezt a tartozást tőlük sohasem kértük.

Jószívűségének másik példája, hogy bátyja gyerekei közül kettőt hosszú éveken át befogadta otthonunkba, akik házasodásukig szeretetben velünk laktak. De Romániában élő elvált öccse kérésére annak Budapestre került fiát is támogatta, hozzánk sokszor meghívva, házunkban vendégül látva Alagon és Gárdonyban is.

Elhelyezkedni nem tudó, több rokon személyt munkához és így jövedelemhez juttatott üzemében alkalmazva.

Nem rokon embereknek is nyújtott segítséget, például két zsidó személynek a háború alatti üldözés idején. Az egyik később Ausztráliából írt köszönő levelet ezért, a másik sajnos a háború után balesetben meghalt.

Édesapám vidám alaptermészetének, család iránti felelősségvállalásának, elhivatott szorgalmának és később édesanyám hűséges mellette állásának köszönhetően sikerrel élt meg sok örömet és küzdött le sok nehézséget. Gyerek- és ifjúkorában csak magára számíthatott, s ez megedzette, munkálkodásra ösztönözte. Félárvasága miatti szeretethiányát az emberek irányában gyakorolt segítésben és főleg családjának élve oldotta fel. Egész életét a jó cselekedetek vezérelték. Élete példaértékű gyerekeinek, unokáinak és mindenki másnak is.

Köszönöm a Jó Istennek, hogy ilyen jóságos édesapát és unokáinak ilyen tiszteletre méltó nagyapát adott.